Pápai Missziós Művek
Pontifical Mission Societies
Vatikáni dokumentum: Redemptoris Missio II-III.Vissza a listához
II. fejezet ISTEN ORSZÁGA
12. "Istent, kinél bőséges az irgalom, Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki nekünk mint Atyát; és a Fiú maga mutatta meg nekünk és ismertette meg velünk" -- írtam a Dives in misericordia enciklika elején, hogy bemutassam Krisztust, aki az Atya irgalmának kinyilatkoztatása és megtestesülése. Az üdvösség abban áll, hogy hisszük és elfogadjuk az Atyát, az Ő szeretetének misztériumát, aki önmagát mutatta meg és adta Jézusban a Szentlélek által. Így teljesült be Isten országa, amelyet már az Ószövetség előkészített, s Krisztusban és Krisztus által valósággá válik.
Az Ószövetség állítja, hogy Isten népet választott és alakított ki magának, hogy szeretetének tervét kinyilatkoztassa és megvalósítsa. Ugyanakkor Isten Teremtője és Atyja minden embernek, gondját viseli valamennyinek, áldása mindenkinek szól, és valamennyivel szövetséget kötött. Izrael megtapasztalta a személyes és a megmentő Istent, tanúja és hirdetője lett a népek között.
Történelme során Izrael tudatára ébredt annak, hogy az ő kiválasztottsága egyetemes jelentéssel bír.
Krisztus visszaállította az Országot
13. A Názáreti Jézus beteljesítette Isten tervét. Miután a Jordánban János megfürdette és látható alakban leszállt rá a Szentlélek, kinyilvánította messiási küldetését: bejárta Galileát, "hirdette Isten országának evangéliumát: 'Betelt az idő, elérkezett az Isten országa, tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!'". Isten országának hirdetése és visszaállítása az Ő küldetése: "Ez a küldetésem". De itt többről van szó: maga Jézus a "jó hír", amint azt küldetésének kezdetén, a názáreti zsinagógában hangsúlyozta, amikor önmagára vonatkoztatta Izaiás szavait a Fölkentről, kit Isten küldött. Mert Ő a "jó hír", Krisztusban egy az üzenet, amit hirdetnek és aki hirdet; benne azonos a hirdetés, a cselekvés és a megvalósulás. Ereje, cselekvése hatásának titka abban a teljes azonosságban rejlik, ami közte és a hirdetése között fönnáll: az új hírt hozta nem csupán azzal, amit mondott vagy cselekedett, hanem azzal, ami Ő maga.
Jézus tevékenységét leírták azokkal az utakkal kapcsolatban, amelyeket hazájában tett. Küldetésének színtere húsvét előtt Izraelre korlátozódik. Jézus mégis döntően újat hozott. Az eszkatologikus valóság nem tevődik a világ végére, hanem már közel van, és megkezdődött megvalósulása. Isten országa közel van, kérnünk kell, hogy jöjjön el. Hatékony jelei a hit szemével felismerhetők, ilyenek a csodák, a démonok kiűzése, a Tizenkettő kiválasztása, a szegényeknek hirdetett evangélium. Jézusnak a pogányokkal való találkozásából kitűnik, hogy az Országba való bejutás a hit és a megtérés útján, és nem egyszerűen egy néphez való tartozással lehetséges.
Az ország, amely Jézussal kezdődik, Isten Országa. Jézus maga nyilvánította ki, hogy ki az az Isten, akit Ő bizalmasan "Abbá"-nak, Atyának szólított. Isten, különösen ahogyan a hasonlatokban megjelenik, minden ember gondja-baja iránt nyitott: Ő szerető Atya, telve szeretettel és irgalommal, aki megbocsát, és ingyen adja a kért kegyelmet.
Szent János írja, hogy Isten a szeretet. Minden ember arra kapott meghívást, hogy nyíljék meg az előtt az irgalmas szeretet előtt, amellyel Isten szereti őt. Az Ország olyan mértékben fog növekedni, ahogyan minden ember felismeri, hogy bizalommal fordulhat imában Istenhez, mint Atyához, amennyiben azon fáradozik, hogy teljesítse az ő akaratát.
Az Ország tulajdonságai és követelményei
14. Jézus az Ország tulajdonságait és követelményeit fokozatosan nyilatkoztatta ki szóval, cselekedeteivel és saját személyében.
Isten Országa minden ember előtt nyitva áll, mert mindenkinek szól a meghívás, hogy részesüljön benne. Ennek érzékeltetésére Jézus különösen azokhoz fordul, akik a társadalom peremére szorultak. Az evangélium jóhírének hirdetésében őket részesítette előnyben. Munkájának kezdetekor kijelentette: arra kapott küldetést, hogy jó hírt hozzon a szegényeknek. Mindazoknak, akiket lenéztek és megvetettek, Jézus kijelentette: "Boldogok a szegények". Az elhagyottaknak megadta, hogy megtapasztalják a szabadulást, hozzájuk fordult, velük evett, úgy bánt velük, mint egyenrangúakkal és barátokkal; emlékeztette őket Isten szeretetére, és ilyen módon nyilatkoztatta ki mérhetetlen jóakaratát a nyomorultak és a bűnösök iránt.
Felszabadulás és üdvösség Isten Országában az ember személyéhez tartoznak testi és lelki értelemben. Jézus tevékenységére két dolog jellemző: a gyógyítás és a megbocsátás. A sok gyógyítás mutatja az emberi nyomorúsággal való együttérzését; de azt is hirdeti, hogy az Országban sem betegség, sem fájdalom nem lesz; küldetése kezdettől fogva arra irányult, hogy az embereket ezektől megszabadítsa. Jézus szemléletében a gyógyulások a lelki gyógyulásnak, a bűntől való szabadulásnak is jelei. Gyógyításaival Jézus a hitre, a megtérésre, a bocsánatkérésre sarkall. Ha befogadják a hitet, a gyógyulás további lépések megtételére ösztönöz, az üdvösségre vezet. A megszállottság, a gonoszság, a bűn az Istentől való elfordulás jele, az ettől való szabadulás annak jele, hogy "elérkezett hozzátok az Isten Országa".
15. Az Ország meg akarja változtatni az emberek egymáshoz való viszonyát, és lépésről lépésre megvalósul, amennyiben megtanulják egymást szeretni, megtanulnak egymásnak megbocsátani, és egymásnak szolgálni. Jézus visszanyúl az egész törvényhez, és a szeretet parancsában foglalja össze lényegét. Mielőtt elbúcsúzott volna övéitől, "új parancsot" adott nekik: "Ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást". Az a szeretet, amellyel Jézus a világot szerette, életének odaadásában érte el tetőpontját, ami jelzi az Isten világ iránti szeretetét.
Ezért Isten országának természete:minden ember közössége egymással és Istennel.
Az Ország mindenkihez tartozik: az emberi személyekhez, a közösségekhez, az egész világmindenséghez. Ezért az országért dolgozni annyit jelent, mint az isteni törekvést felismerni és ápolni, amely az emberiség történelmében jelen van, és azt átformálja. Az országot építeni azt jelenti, hogy dolgozunk a gonosz minden formájától való megszabadulásért. Röviden: Isten Országa az Ő üdvözítő akaratának kinyilatkoztatása és megvalósítása teljes egészében.
A Feltámadottban megvalósul és kinyilvánul Isten Országa
16. Jézust a halálból feltámasztva Isten legyőzte a halált, és általa megkezdte Országa megvalósítását. Földi életében Jézus ennek az országnak prófétája. Szenvedése, feltámadása és mennybemenetele után részesült Isten hatalmában és uralmában az egész világ felett. A feltámadás egyetemes jelentőséget és kötelező erőt ad Jézus szavának, cselekedeteinek és egész küldetésének. A tanítványok felismerték, hogy az Ország Jézus személyében már jelen van és a vele való misztikus kapcsolat révén lassanként kiépül az emberben és a világban.
A feltámadás után az apostolok az Isten Országáról prédikálnak, hirdetve, hogy Jézus meghalt és feltámadt. Fülöp Szamariában hirdette Jézus nevében Isten országának evangéliumát. Pál Rómában "hirdette az Isten országát, és bátran és akadálytalanul tanított Urunkról, Jézus Krisztusról". Az első keresztények hirdették "Krisztus és Isten országát"; vagy egyszerűen "a mi Urunknak és Megváltónknak, Jézus Krisztusnak örök országát". A Jézus Krisztusról szóló tanítás, akivel azonos az Ország, a korai Egyház igehirdetésének középpontjában állt. Mint akkor, ma is érvényes: Isten országának hirdetése (Jézus kérügmájának tartalma) és Jézus Krisztus történetének hirdetése (az apostolok kérügmája) összekapcsolandó. A kettő kiegészíti és megvilágítja egymást.
Az Ország kapcsolata Krisztussal és az Egyházzal
17. Manapság sokat beszélnek az Országról, de nem mindig az egyházi gondolkodással egybehangzóan. Vannak "antropocentrikusnak" nevezhető vélemények az üdvösségről és a küldetésről, mert leszűkítik ennek a szónak értelmét, és csak az ember földi szükségleteire korlátozzák. Ilyen szemléletben az Ország csupán emberi, és ehhez a világhoz alkalmazkodik. Programja és küzdelme csak szociális, gazdasági, politikai és kulturális felszabadításra vonatkozik, de a természetfeletti iránt zárva marad. Nem tagadva, hogy ezen a területen is vannak támogatásra méltó értékek, ez az értelmezés mégis evilági határok között marad az ember valós és alapvető igényeihez kapcsolódva, ezért könnyen a pusztán evilági haladás ideológiájává válik. De Isten országa "nem e világból való..., nem innét való".
Van olyan szemlélet is, amely a hangsúlyt egyértelműen az Országra helyezi, és "Ország központúnak" nevezi magát. Olyan Egyház képét rajzolja meg, amely nem önmagára gondol, hanem csak azzal törődik, hogy bizonyságot tegyen az Országról, és szolgáljon neki. Úgy mondják, az ő egyházuk "másokért valóegyház", miként Krisztus "másokért élő ember" volt. Az egyház feladatát kétirányúnak tekintik: elő kell mozdítania egyrészt az Ország úgynevezett értékeit -- mint béke, igazságosság, szabadság, testvériség --, másrészt a népek, a kultúrák, a vallások közötti dialógust, hogy egymást gazdagítva segítsék a világ megújulását és egyre közelebb kerüljenek az Országhoz.
Pozitív szempontok mellett ez a nézet negatív vonásokat is tartalmaz, különösen amiatt, hogy képviselői hallgatnak Jézus személyéről. Az Ország, amelyről ők beszélnek, istenközpontú (teocentrikus), mert -- amint mondják -- Krisztust nem értik meg azok, akiknek nincs keresztény hitük, miközben a különböző népek, kultúrák és vallások az egyetlen isteni valóságban, bárminek is nevezik, ismét megtalálhatják egymást. Ezen az alapon a teremtés titkát helyezik előtérbe, mert ez megtalálható a különböző kultúrákban és vallásos nézetekben, de nem tudnak semmit a megváltás titkáról. Ezen túlmenően, a korábbi "egyházközpontú" szemlélet ellenhatásaként, és mert az Egyházat csupán jelnek tekintik, olyan Országot tételeznek fel, amely kizárja vagy jelentőségében alábecsüli az Egyházat.
18. Ez azonban nem Isten Országa, melyet a kinyilatkoztatásból ismerünk, mert azt nem lehet sem Krisztustól, sem az Egyháztól elválasztani.
Amint már mondtuk, az ország nemcsak jelen van, hanem be is teljesedett. Nem csupán szavai vagy cselekedetei által: "Ez az Ország azonban mindenekelőtt magának Krisztusnak, az Isten Fiának és Emberfiának személyében nyilvánul meg, aki 'azért jött, hogy szolgáljon és odaadja az életét váltságul sokakért'". Az Isten Országa nem fogalom, doktrína vagy program, amelyet ki-ki a maga módján értelmezhet, hanem mindenekelőtt egy személy, akinek arca van, a Názáreti Jézus nevet viseli, a láthatatlan Isten képmása. Ha az országot elválasztjuk Jézus személyétől, az már nem Isten általa kinyilatkoztatott országa. Ezzel meghamisítják mind az Ország tartalmát -- így fennáll annak veszélye, hogy pusztán emberi, ideológiai értelemben fogják fel --, mind pedig Krisztus természetét, aki már nem Úrként jelenik meg, kinek minden alá van vetve.
Ugyanígy nem választható el az Ország az Egyháztól. Köztudott, hogy az Egyház nem önmagáért létezik, hiszen Isten Országára irányul, amelynek csírája, jele és eszköze. Mégis, noha az Egyház más, mint Krisztus vagy az Ország, elválaszthatatlan kapcsolatban áll mindkettővel.
Krisztus az Egyházat, az Ő testét ellátta az üdvösség javainak és eszközeinek teljességével; a Szentlélek benne lakik; ajándékaival és karizmáival élteti, megszenteli, vezeti és állandóan megújítja. Ebből egy sajátos és páratlan kapcsolat adódik, amely -- bár Krisztus és a Lélek tevékenysége nem szűkíthető látható határok közé -- az Egyházat egyedülálló és szükségszerű feladattal ruházza fel. Ebből ered az Egyház különlegesen szoros kapcsolata Isten Országával és Krisztussal, amely kapcsolat az Egyház, az Isten országa és Krisztus között, "átveszi a küldetést, hogy Krisztus és Isten országát hirdesse és megalapítsa minden nép között".
19. Csak ilyen egyetemes szemléletben érthető meg, mi az Ország. Kétségtelenül igényli az evangéliumi tanításnak megfelelő emberi javak és értékek fejlődését, mert szorosan össze vannak kötve a "jó hírrel". De ez a haladás, amely az Egyháznak is szívügye, nem választható el az Egyház más fontos feladataitól és nem is állítható szembe velük, -- Krisztusnak és evangéliumának hirdetésével, közösségek alapításával és fejlesztésével --, melyek által kialakul az emberek között az ország eleven képe. Nem kell félnünk, hogy ezzel bizonyos egyházcentrikusság hibájába esnénk. VI. Pál, ki megerősítette "a mélyreható kapcsolatot Krisztus, az Egyház és az evangélium hirdetése között", ugyanúgy kimondja, hogy az Egyház "nem lehet öncélú, hanem szüntelenül azon kell munkálkodnia, hogy Krisztusban teljesen Krisztushoz tartozzék, érte éljen és az emberek között és értük teljesen az emberekhez tartozzék".
Az Egyház az Ország szolgálatában
20. Az Egyház ténylegesen az Országot szolgálja: különösen az igehirdetéssel, amely megtérésre szólít: ez az első és legfontosabb szolgálat, hogy eljöjjön az Ország az egyes személyekbe és az emberi közösségbe. Az eszkatalogikus üdvösség a Krisztusban kapott új élet révén már elkezdődött: "akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében".
Az Egyház ezenfelül közösségek alakításával és a helyi egyházak létrehozásával szolgálja az Országot valamint őket azzal, hogy a hit és szeretet érettségére vezeti, és nyitottá teszi őket mások iránt, a személyek és közösségek szolgálatára, az emberi intézmények megismerésére és tiszteletben tartására.
Az Egyház azzal is szolgálja az Országot, hogy a világban elterjeszti az "evangéliumi értékeket", amelyek jellemzőek az Országra és segítséget nyújtanak az embereknek Isten terveinek elfogadásában. Igaz, hogy az Ország csírái fellelhetők az egész emberi nemben, az Egyházon kívül is, amennyiben az az "evangéliumi értékek" szerint él, és megnyílik a Lélek számára, aki ott és úgy fú, ahogyan akar, de azt is meg kell mondanunk, hogy az Országnak ez az evilági dimenziója tökéletlen marad, ha nem kapcsolódik Krisztus Országához, amely jelen van az Egyházban és az eszkatalogikus beteljesedésre irányul.
Isten országának sokféle megnyilvánulása nem gyengíti a missziók alapvető célját, hanem megerősíti és még jobban kiszélesíti. Az Egyház az egész emberiség üdvének szentsége, és tevékenysége nem korlátozódik csupán azokra, akik elfogadták az evangéliumot. Az emberiség számára hajtóerő az eszkatologikus Isten-Ország felé vezető úton, jele és sürgetője az Evangélium értékeinek az emberek között. Az Egyház tanúságtételével és munkájával -- a dialógussal, az igazságosság és béke védelmével, neveléssel, betegek ápolásával, a szegények és gyerekek gondozásával -- járul hozzá, hogy ez az út az Isten terveihez igazodjék, miközben nem téveszti szem elől a természetfeletti és lelki dolgokat, mert ezek a végső üdvösségre készítenek elő.
Az Egyház végezetül kérő imájával szolgálja az országot, hiszen ez természete szerint Isten műve és adománya -- amint ezt nyilvánvalóvá teszik az evangéliumi hasonlatok és az imádság, amelyre Jézus maga tanított minket. Ezt kell kérnünk és elfogadnunk és növelnünk magunkban. Abban is közre kell működnünk, hogy az emberek elfogadják, és növekedjék körükben, amíg Krisztus "átadja az országot az Istennek, az Atyának" -- és akkor "Isten lesz minden mindenben"
III. fejezet: A SZENTLÉLEK A MISSZIÓK ELSŐ MOZGATÓJA
21. Jézus messiási küldetésének csúcsán, a húsvéti misztériumban a Szentlélek teljes isteni mivoltában van jelen: mint olyan, akinek folytatnia kell a keresztáldozat üdvözítő művét. Jézus ezt a munkát kétségtelenül emberekre bízta: az apostolokra, az Egyházra; mégis "a Szentlélek marad a természetfeletti mozgatóerő ezekben az emberekben, és általuk az üdvösség művének megvalósítója az emberek lelkében és a világ történetében".
A Szentlélek az Egyház egész missziós munkájának elindítója, tevékenysége kiváltképpen a pogányok missziójában mutatkozik meg; az Ősegyház életében, Kornélius megtérésekor, a felmerülő problémák megoldásában, az országok és népek megválasztásakor. A Lélek az apostolok által és ugyanakkor a hallgatókban is tevékenykedik: "Az Ő közreműködésével ölt testet és árad szét a történelem során az Evangélium örömhíre az emberek tudatában és szívében. Mindezeknek a Szentlélek ad életet."
Küldetés "a föld végső határáig"
22. Amikor az evangélisták elbeszélik a Feltámadott találkozását az apostolokkal, mindig a missziós paranccsal fejezik be: "Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Ezért menjetek minden néphez... és én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig".
Ez a küldés Szentlélekben való küldés, amint világosan kitűnik Szent János szövegéből: Krisztus úgy küldi övéit a világba, ahogyan az Atya küldte Őt, és ezért nekik adja a Lelket. Lukács az apostolok Krisztusról szóló tanúságtételét szorosan a Lélek működéséhez köti, aki képessé teszi őket a kapott parancs teljesítésére.
23. A missziós parancs eltérő változatai tartalmaznak ugyan közös vonásokat és mindegyik rendelkezik sajátos jellemzőkkel, de két azonos elem mindegyik elbeszélésben megtalálható. Mindenekelőtt az apostoloknak adott parancs egyetemes jellege: "Minden népet"; "az egész világra, minden teremtménynek" "minden népet"; "egészen a föld végső határáig". Aztán az Úrtól kapott biztosítékot, hogy ennek a feladatnak teljesítésekor nem maradnak egyedül, hanem erőt és segítséget kapnak küldetésük teljesítésére. Ez a Lélek jelenléte és ereje, valamint Jézus szüntelen jelenléte: "Ők elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban".
Ami a parancs különböző változatait illeti, Márk a missziót igehirdetésként fogja fel: "Hirdessétek az Evangéliumot". Az evangélista célja az, hogy rábírja az olvasót Péter hitvallásának megismétlésére: "Te vagy a Messiás"! és annak megvallására, amit a római százados Jézus kereszthalálakor mondott: "Valóban, ez az ember Isten Fia volt". Máténál a missziós jelleg az Egyház intézményéhez és tanrendszeréhez tartozik: nála a megbízatás azt jelenti, hogy az Egyház az Evangéliumot a katekézis során egyházi és szentségi jellegével hirdesse. Lukács a küldetést mintegy tanúságtételnek tekinti, elsősorban a feltámadás melletti tanúságtételnek. A misszionáriust arra szólítja, hogy higgyen az Evangélium átalakító erejében, és hirdesse azt, amit Lukács jól megvilágít, vagyis az odafordulást Isten szeretetéhez és irgalmához, és az eljutást a minden rossz gyökerétől, azaz a bűntől való teljes szabadság megtapasztalásához.
Csak János szól kifejezetten "parancsról", ami a küldetéssel azonos értelmű, összekapcsolva a tanítványok szétküldését azzal a küldetéssel, amit Jézus kapott az Atyától: "Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek titeket". Jézus így szól az Atyához: "Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba". János egész evangéliumának missziós jellege a "főpapi imában" jut kifejeződésre: "Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust". A küldés végső értelme: részesíteni abban a közösségben, amely az Atya és a Fiú között van. A tanítványoknak egységben kell élniük egymás között, megmaradva az Atyában és a Fiúban, hogy a világ felismerje és higgyen. Ez a jellegzetesen missziós szöveg elsősorban arra mutat rá, hogy mi inkább azáltal vagyunk misszionáriusok, hogy mint Egyház létezünk, amely a szeretet egységében él, semmint szavainkkal vagy tetteinkkel.
A négy evangélium tehát a missziós küldetés alapvető azonos jegyei mellett néhány különbözőséget is felmutat, amelyek az első keresztény közösségek eltérő tapasztalatait és körülményeit tükrözik. Ez is a Szentlélek indításának gyümölcse. Arra buzdít, hogy vegyük figyelembe a missziós karizmák sokféleségét, valamint a helyek és életkörülmények különbözőségét. De mindegyik evangélista hangsúlyozza, hogy a tanítványok küldetése együttműködés Krisztus küldetésével: "És én veletek vagyok mindennap a világ végéig". Ezért a misszió nem emberi képességeken alapszik, hanem a feltámadt Úr hatalmán.
A Lélek irányítja a missziót
24. Az Egyház küldetése, miként Jézus küldetése, az Isten műve, vagy amint Lukács gyakran mondja, a Szentlélek műve. Jézus feltámadása és mennybemenetele után, az apostolok olyasmit tapasztaltak meg, ami megváltoztatta őket: a pünkösdöt. A Szentlélek eljövetele tanúkká és prófétákká tette őket. Higgadt bátorságot öntött beléjük, ami arra indította őket, hogy másokkal megosszák Jézusról szerzett tapasztalatukat és a reményt, amely eltöltötte őket. A Szentlélek megadta nekik a képességet, hogy nyíltan tanúskodjanak Jézusról.
Amikor a hithirdetők kirajzottak Jeruzsálemből, a Lélek még jobban átvette a vezető szerepét, akár a személyek kiválasztásában, akár a missziók bejárandó útjáról volt szó. Működése különösen megnyilvánult a misszionálás indításában, amely Jézus szavai szerint Jeruzsálemből egész Judeára és Szamariára, majd a föld végső határáig kiterjedt.
Az Apostolok Cselekedetei hat összefüggő missziós beszédet közöl, amelyeket az Egyház kezdetekor intéztek a zsidókhoz. Ezek a beszédek, amelyeket Péter és Pál tartottak, mintául szolgálhatnak. Jézust hirdetik, megtérésre szólítanak, arra, hogy Krisztust hittel elfogadjuk, és engedjük, hogy a Lélek által hozzá hasonuljunk.
Pál és Barnabás a Lélektől sürgetve a pogányokhoz fordultak, ami nem ment feszültség és problémák nélkül. Hogyan éljenek Jézus hitében a megtért pogányok? Kötelesek-e megtartani a zsidó hagyományokat és a körülmetélés törvényét? Az első zsinaton, amely Jeruzsálemben az apostolok köré gyűjtötte a különböző egyházak presbitereit, határozat született, amelyet elfogadtak, mint a Lélektől származót: nem szükséges, hogy egy pogány alávesse magát a zsidó törvénynek, ha keresztény akar lenni. Ettől fogva az Egyház megnyitotta kapuit, és azzá a házzá vált, amelybe mindenki beléphet és otthon érezheti magát, miközben megtarthatja saját kultúráját és hagyományait, amennyiben ezek nem ellenkeznek az evangéliummal.
25. A misszionáriusok ezt az elgondolást követték: figyelembe vették az akkori emberek várakozásait és reményeit, bajait és kultúráját, hogy hirdessék nekik az üdvösséget Krisztusban. A Lisztrában és Athénben tartott beszédeket a pogányok evangelizálását szolgáló igehirdetés mintájának tekintjük. Bennük Pál dialógust kezdett különböző népek kultúrájával és vallási értékeivel. Likaonia lakóit, akik kozmikus jellegű hitet vallottak, a világmindenséggel kapcsolatos vallási tapasztalatokra figyelmezteti, a görögök előtt bölcselkedik és költőiket idézi. Az az Isten, akit hirdetni akar, már jelen van életükben, Ő teremtette őket, és titokzatos módon irányítja a népeket és a történelmet. De hogy az igaz Istent megismerjék, el kell vetniük hamis, maguk alkotta isteneiket, és be kell fogadniuk azt, akit Isten küldött, hogy legyőzze tudatlanságukat és kielégítse szívük vágyakozásait. Ezek a beszédek arra adnak példát, hogyan lehet az evangéliumot eredményesen beépíteni egy adott kultúrába.
A Szentlélektől indíttatva a keresztény hit hamar ismertté lett a népek között, és a Krisztusról szóló tanúságtétel főként a Földközi-tenger keleti városaiban terjedt el, egészen Rómáig, majd a legnyugatibb részekig. A Lélek folytonos továbbhaladásra ösztönzött, nemcsak földrajzi vonatkozásban, hanem abban az értelemben is, hogy felülemelkedve az etnikai és vallási határokon, a misszionálás egyetemessé váljon.
A Szentlélek az egész Egyházat missziós Egyházzá tette
26. A Lélek a hívők csoportjait arra indította, hogy "közösséget alkossanak", és így létrejöjjön az Egyház. Péter pünkösdi beszéde után és a belőle fakadt megtérések nyomán jött létre az első közösség.
A missziós munka egyik legfontosabb célja: a nép összegyűjtése az evangélium hallgatására, testvéri közösségre, az imádságra és az Eucharisztia ünneplésére. "Testvéri közösségben" élni (koinonia) annyit jelent, hogy mindnyájan "egy szív, egy lélek" legyenek, és így minden vonatkozásban közösséget alkossanak emberiekben, lelkiekben és anyagiakban. A valóban keresztény közösség azon fáradozik, hogy anyagi javaikat is megosszák egymással, hogy senki szükséget ne szenvedjen és mindenki "szükséglete szerint" részesüljön ezekből a javakból. Az első közösségek, amelyekben "örömmel és tiszta szívvel” vettek részt, nyitottak voltak és missziós lendülettel rendelkeztek: "az egész nép becsülte őket". A missziós tevékenység elsősorban: tanúságtétel és kisugárzás.
27. Az Apostolok Cselekedetei érzékelteti, hogy a misszionálás, amely először Izrael, később a pogányok felé irányult, fokozatosan bontakozott ki.
Legelőször a tizenkettő közössége, amely Péter vezetésével mintegy egy testet alkot, hirdeti az Evangélium örömhírét. Azután a hívek közössége az, amely életmódjával és tevékenységével az Úrról tesz tanúságot és téríti a pogányokat. Végezetül vannak különleges küldöttek, akiket az Evangélium hirdetésére rendeltek. Így küldte tagjait missziós munkára az antiochiai egyház: böjtölés, imádság és az Eucharisztia ünneplése után a Szentlélek arra indította őket, hogy Pált és Barnabást válasszák ki és küldjék Vö. ApCsel 13,1--3). A missziót kezdetben a közösség gondjának és feladatának tekintették, mely a helyi egyházat terheli, neki kell gondoskodnia "misszináriusokról", hogy továbbterjeszkedjék. A küldöttek mellett mások spontán módon tanúskodtak arról az újdonságról, amely megváltoztatta életüket, majd az így született közösségeket az apostoli Egyházhoz kapcsolták.
Az Apostolok Cselekedetei azt mutatja, hogy a pogány missziók megindulása az Egyházban -- noha léteztek állandó misszonáriusok, akik sajátos hivatásként végezték ezt a munkát -- valójában a keresztény élet magától értetődő gyümölcse volt, minden egyes hívő gondját képezte, az élet tanúságtétele révén, és amikor erre mód nyílott, az Örömhír hirdetésével.
A Lélek mindenhol jelen van és hatékony
28. A Lélek különös módon megmutatkozik az Egyházban, és annak tagjaiban, jelenléte és működése mégis egyetemes, nem korlátozza sem tér, sem idő. A II. Vatikáni Zsinat szerint a Lélek az "Ige magjaként" minden ember szívében működik a vallásos indíttatásokban, az igazságra, a jóra irányuló, az Isten felé törő emberi erőfeszítésekben.
A Lélek ad az embernek "világosságot és erőt, hogy válaszolni tudjon legfőbb elhivatottságára", "a Lélek adományaként az ember eljut az isteni üdvösségterv titkának szemlélésére és hitben történő befogadására", következőleg "tartanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy csatlakozzék húsvét titkához, olyan módon, melyet csak Isten ismer". Azt is tudja az Egyház, hogy Isten Lelke szüntelenül serkenti az embert, aki ezért sohasem válik teljesen közömbössé a vallási problémákkal szemben, mindig is tudni akarja, legalább homályosan, hogy mi az értelme életének, tevékenységének és halálának". Tehát a Lélek az ember vallási és egzisztenciális keresésének az elindítója, ami nem csupán véletlenszerű, hanem magából az ember struktúrájából ered, abból, ami ő maga.
A Lélek jelenléte és tevékenysége nemcsak az egyes embert érinti, hanem a társadalmat és a történelmet is, a népeket, a kultúrákat, a vallásokat. A Lélektől, mintegy forrásból támadnak a vándorló emberiség nemes elgondolásai és kezdeményezései: "Csodálatos előrelátással készíti az idők útját és újítja meg a föld színét". A feltámadt Krisztus "működik az emberek szívében, a Lélek erejében, amennyiben nem csupán felkelti a jövendő élet vágyát, hanem ezzel sugallja, tisztítja, támogatja a nemes gondolatokat, amelyek által az emberi család emberibbé formálja saját életét, és iparkodik az egész világot ennek a célnak alárendelni". Ugyanaz a Lélek hinti "az Ige magját", amely a rítusokban és kultúrákban van jelen, és kiérleli azt Krisztusban.
29. Így vezet minket a Szentlélek, aki "ott fú, ahol akar", "aki már működött a világban, mielőtt Krisztus megdicsőült"; aki "betölti a mindenséget, és tud minden szóról"; a szélesebb távlatok felé, hogy így minden időben és minden helyen ható működését szemlélhessük. Magam is gyakran megismételtem ezt a felhívást, amely engem a különböző népekkel való találkozáskor vezetett. Az Egyház magatartása más vallásokkal kapcsolatban két megfontolásból fakad: "az egyik az ember válaszkeresése élete legsúlyosabb kérdéseire, a másik a Szentlélek működése az emberek lelkében". Assisiben, a különböző vallásúak találkozóján félreérthetetlenül meg akartam erősíteni azt a meggyőződésemet, hogy "minden hiteles imádságot a Szentlélek ébreszt, aki titokzatos módon jelen van minden ember szívében".
Ez ugyanaz a Lélek, aki a megtestesülésekor, Jézus életében, halálában és feltámadásában működött, és aki az Egyházban fejti ki hatását. Ő nem verseng Krisztussal, nem áthidalója annak a távolságnak, amit Krisztus és az Ige között olykor feltételeztek. Minden, amit a Lélek az emberek szívében, a népek történetében, a kultúrákban és vallásokban cselekszik, előkészítése az evangélium befogadásának, lehetetlen, hogy ne legyen szoros kapcsolatban Krisztussal, a Lélek erejében testté lett Igével, hogy "mint tökéletes ember, mindenkit üdvözítsen és a mindenséget összefoglalja".
A Lélek egyetemes működését sohasem szabad elválasztani attól a sajátságos cselekvésétől, amelyet Krisztus testében, az Egyházban fejt ki. Mert mindig a Lélek tevékenykedik, akár az Egyházat élteti és Krisztus hirdetésére indítja, akár vet és ajándékait elhinti az összes emberekben és népekben, hogy az Egyház a dialógus révén felfedezze, előmozdítsa és befogadja ezeket az értékeket. A Lélek minden jelenlétét és indítását figyelemmel és hálával kell fogadnunk, de annak megkülönböztetése az Egyházra tartozik, amelyet Krisztus azért ajándékozott meg Lelkével, hogy az elvezesse minden igazságra.
A missziós munka éppen hogy megkezdődött
30. Korunkban, mivel az emberiség állandó tevékenységben és szorgos kutatásban él, új lendületet kell adni az Egyház missziós munkájának. A misszió kilátásai és lehetőségei kiszélesedtek. Nekünk keresztényeknek fel kell élesztenünk az apostoli lelkületet, amely a Lélekbe vetett bizalmon nyugszik. Ő a misszionálás elsődleges indítója!
Az emberiség történetében gyakoriak a korfordulók, amelyek dinamikus misszióra hangolnak, és amelyekre az Egyház a Lélektől indíttatva és vezetve mindig nagylelkűen és a távolba tekintve válaszolt. A termés sosem maradt el. Röviddel ezelőtt ünnepeltük Oroszország és a szláv népek megtérésének ezredik évfordulóját. Most készülünk Amerika evangelizálásának ötszázadik esztendejére. Az utóbbi időkben ünnepeltük a misszionálás megkezdésének századik évfordulóját több ázsiai, afrikai és óceániai országban. Ma az Egyháznak sok kihívással kell szembenéznie, új határok felé kell haladnia, legyen ez a népek első missziója, avagy azoknak a népeknek újraevangelizálása, amelyek már megkapták Krisztus tanítását. Ma minden kereszténytől, minden helyi egyháztól és a világegyháztól kívánatos az a lelkület, amely a letűnt idők misszionáriusait indította, hogy meg tudják érteni ugyanannak a Léleknek szavát.