VI. Az evangelizáció munkásai

Az egész egyház missziós egyház

59. Akik a világban az üdvösség evangéliumát hirdetik, megbízásból teszik: megváltó Krisztusunk nevében és kegyelmével. „Hogyan hirdesse az, akit nem küldtek?” -- írta a legnagyobb evangelizáló. Csak az töltheti be a hivatást, aki arra küldetést nyert. Kinek van tehát küldetése evangelizálásra? A II. vatikáni zsinat világosan felel: „Isteni parancs alapján az egyház kötelessége, hogy elmenjen az egész világra és hirdesse az evangéliumot minden teremtménynek” és másutt: „az egész egyház missziós egyház, és az evangelizálás Isten egész népének alapvető kötelessége...” Utaltunk már az egyház és az evangelizáció szoros kapcsolatára. Amikor az egyház az Isten Országát hirdeti és építi, teljesen egynek érzi magát a világgal mint Isten eljövendő Országának jele és eszköze. A zsinat ezzel a gondolattal kapcsolatban idézi Szent Ágoston szavát az apostolok missziós munkájáról: „Az igazság szavát hirdették és egyházakat nemzettek”.

Egyházi feladat

60. Abból a tényből, hogy az egyház hivatása éppen az evangelizálás, két következmény folyik: Az első: az evangelizálás sohasem egyszemélyi, másoktól független feladat, hanem mindig az egész egyházé. Éppen ezért, ha valahol egészen eldugott helyen egy ismeretlen igehirdető, katekéta vagy lelkipásztor hirdeti az evangéliumot, összegyűjti néhány hívét, vagy kiszolgáltatja a szentségeket, akkor is mindig az egyház nevében cselekszik. Munkája szoros kapcsolatban áll magával az egyházzal. Szervezetileg is az egyházhoz tartozik, de még sokkal inkább fűzik a kegyelem láthatatlan, szoros szálai az egész egyház evangelizációs munkájához. Azért van így, mert küldetését nem önkényesen gyakorolja, nem valami magánsugallatot követ, hanem egységben van az egyház küldetésével és az egyház nevében cselekszik. A második, ami az egyház evangelizációs hivatásából következik: ha az egyház az Úr parancsa alapján hirdeti az evangéliumot, és mindenki más az egyház megbízásából, akkor senki sem végezheti ezt a munkáját teljhatalommal, egyéni tetszése szerint. Mindig az egyházzal, a főpásztorokkal összhangban kell cselekednie. Az egész egyház evangelizáló egyház. Ezért az egész világon és minden helyen külön is felelősnek tekinti magát az evangélium terjesztéséért.

Az egyetemes egyház szerepe

61. Ki kell térnünk itt. kedves Testvérek és Gyermekeink, egy igen fontos kérdésre. Az első keresztények örömmel vallották meg, hogy egyetemes jellegű egyháznak tagjai. Erről tanúskodtak liturgiájukban, de a bírók és hóhérok előtt is, valamint minden hitvédő iratukban. Teljes tudatában voltak annak, hogy nagy közösség áll mögöttük, amelynek sem a tér, sem az idő nem szab határt: „az igaz Ábeltől az utolsó kiválasztottig”, „a föld végső határáig”, „a világ végezetéig”. Ilyennek akarta Urunk az egyházat: egyetemesnek, hatalmas fának, amelynek lombjában fészket raknak az ég madarai, halászhálónak, mely mindenféle halat befog, vagy amelyben Péteréhez hasonlóan 153 nagy halat találtak. Nyájnak akarta az egyházat, amelyet közös pásztor vezet a legelőre. Tehát egyetemesnek akarta, amelynek nincsenek határai, kivéve sajnos egyet: a bűnös ember szívét és lelkét.

A helyi egyház szerepe

62. Ez az egyetemes egyház azonban helyi egyházakban testesül meg, amelyek az emberiség valamely határozottan körülírt részét foglalják magukban: olyan embereket, akik egy nyelven beszélnek, ugyanaz a kulturális örökségük, hasonló módon gondolkoznak, közös a történelmük, közös értékrendet ismernek el és ragaszkodnak hozzá. A mai ember nagyon is elvárja, hogy az egyház legyen nyitott e kulturális gazdagsággal szemben. Mégsem volna jogos az egyetemes egyházat úgy elképzelni, mint különböző helyi egyházak számszerű sokaságát, vagy akár szövetségét. Az Úr akarata szerint maga „az” egyház, hivatásánál és küldetésénél fogva egyetemes egyház, ereszti gyökereit a különböző kultúrákba, társadalmakba, nemzetekbe. Ezért az „egy” egyház vesz fel más-más alakot, kifejezési formát a különböző helyek szerint. Ha tehát valamelyik részegyház szándékosan el akarna különülni az egyetemes egyháztól, szembe kerülne Isten terveivel, és önmagát is szegényebbé tenné. Másfelől viszont az „egész világon elterjedt” (toto orbe diffusa) egyház csupán elvont fogalom maradna, ha nem öltene testet és életet a helyi egyházakban. Egyetemes egyház és helyi egyház: két pólus, amelyet mindig egyszerre kell tekintetbe venni, hogy kölcsönösen gazdagodjanak.

Nyelvi alkalmazkodás és hűség

63. A helyi egyházak szorosan egybeolvadnak nemcsak saját népükkel, de annak minden törekvésével, eredményével és bajával. Tekintetbe veszik, hogy az emberek hogyan imádkoznak, hogyan fejezik ki szeretetüket, hogyan szemlélik az életet és a világot. Mindezt, ami az emberiség egy-egy részének közös kincse, összhangba kell hozni az evangéliumi üzenettel, anélkül, hogy annak igazságain bármit is változtatnánk. Ennek az alkalmazkodásnak része a nyelvi alkalmazkodás is. A nyelvi átültetésnek okosan, komolyan, hozzáértéssel és az ügy iránti tisztelettel kell történnie, akár a liturgikus szövegekben, akár a hitoktatásban, teológiai kifejezésekben, a másodlagos egyházi struktúrákban, a különféle tisztségekben. „Nyelv” fogalmán itt nem annyira a nyelvtani, irodalmi kifejezést értjük, mint inkább magát az emberi érintkezés hangját, a kultúra világát. A kérdés eléggé kényes. Az evangelizálás sokat veszít erejéből, hatékonyságából, ha nem veszi tekintetbe a konkrét helyi adottságokat valamely nép körében, ha tehát nem használja annak nyelvét, jelképrendszerét, ha nem felel meg szabatosan problémáikra, ha nem veszi figyelembe a mindennapi életet. Másfelől viszont az evangelizáció el is veszítheti önmagát és kiüresedik, ha fordítás címén magától a lényegétől fosztják meg, vagy meghamisítják tartalmát. Ugyanez a veszély fenyeget akkor, ha valamilyen egyetemes tulajdonságot úgy akarnánk alkalmazni a helyi adottságokhoz, hogy feláldozzuk magát az egyetemességet, s ezzel megbontjuk azt az egységet, amely nélkül egyetemesség sem létezik. Hiszen annak az egyháznak az üzenete lehet mindenki számára érthető, országhatárokon túl is, amely soha nem feledkezik el egyetemes jellegéről és valóban egyetemesként mutatkozik meg. A helyi egyházak végső soron csak gazdagíthatják magát az egyházat. Feltétlenül és döntően fontos, hogy tekintettel legyünk a helyi egyházakra. Ezt kívánja az a körülmény is, hogy az egyes népek és emberi közösségek ma mind fölfedezni igyekeznek saját értékeiket.
Nyitottság az egyetemes egyház iránt

64. A kölcsönös gazdagítás előfeltétele, hogy a helyi egyházak egész szívvel nyitva álljanak az egyetemes egyház felé. Tény egyébként, hogy éppen a legegyszerűbb hívek, az evangéliumhoz és az egyházhoz legjobban ragaszkodó keresztények önként is rendkívül fogékonyak az egyetemesség iránt, ösztönösen érzik, mennyire szükség van rá, tudatában vannak odatartozásuknak, együtt éreznek vele, és nagyon gyötrelmesnek érzik, ha számukra érthetetlen elméletek nevében bele akarják őket kényszeríteni valamiféle nemzeti egyházba, mely nem egyetemes, nincsenek világtávlatai. A történelem bizonyítja, mi történt, valahányszor valamely helyi egyház elszakadt az egyetemes egyháztól, az életadó és látható központtól. Lehet, hogy a szándék tiszta volt, teológiai, társadalmi, politikai vagy lelkipásztori érvek támasztották alá, nagyobb mozgási szabadságot, függetlenséget reméltek lépésüktől. A történelem mégis azt mutatja, hogy ilyen esetekben aligha kerültek el két súlyos veszedelmet. Egyik az életet sorvasztó elkülönülés, majd ennek folyományaként a további szakadások, mert saját kisebb részei ugyanúgy elszabadultak tőle mint az egyetemes egyház központjától. A másik történelmi tanulság, hogy az ilyen elszakadt nemzeti egyházak saját függetlenségüket is veszélyeztették, mert a központtal való kapcsolat híján nem volt erejük szembeszegülni azokkal az erőkkel, amelyek őket szolgaságba taszították és kihasználták. A helyi egyházak annál életképesebbek lesznek, minél szorosabb kapcsolatban vannak az egyetemes egyházzal: szeretetben és hűségben, a pápai tanítóhivatal elfogadásában, a nyilvános istentiszteletben, vagyis a „lex orandi”-ban, mely egyben „lex credendi”, a közös hit megvallása. Annál életképesebbek, minél inkább törődnek egymással, a többi helyi egyházzal. Így lesznek képesek ők maguk is arra, hogy a hit kincsét saját népük kifejezésmódjára ültessék át, saját lelkiségük szerint imádkozzanak, végezzék a liturgiát, éljenek és viselkedjenek. Így lesznek igazán képesek arra, hogy ők maguk is evangelizáljanak. Evangelizálják nemcsak saját népüket, de továbbadják saját tapasztalataikat és értékeiket az egész egyetemes egyháznak.

A hitletétemény sértetlen megőrzése

65. Ilyen értelemben mondtunk atyai szeretettel világos szavakat a 3. általános püspöki szinodust záró beszédünkben arról a szerepről, amely Péter utódjáé. Ô a helyi egyházak összetartozásának látható, élő, irányító jele, és ezzel az egy egyház egyetemességének biztosítéka. Hangsúlyoztuk: súlyos felelősség terhel minket, de meg akarjuk osztani e felelősséget püspöktestvéreinkkel. Együtt és csorbítatlanul kell megőriznünk a katolikus hitet, amelyet az Úr bízott apostolaira. Ezt a hitet más és más nyelveken hirdetjük, de tartalma mindig ugyanaz, ehhez nem nyúlhatunk hozzá, nem változtathatjuk meg. Beleöltöztethetjük az egyes népek sajátos jelképrendszerébe, kifejezhetjük más teológiai megfogalmazásokkal, amelyek tekintetbe veszik a helyi kultúrákat, társadalmi és törzsi sajátosságokat -- de mégis mindig meg kell maradnia ugyanannak a katolikus hitnek, amelyet a tanítóhivatal őriz és továbbad.

Különféle megbízatások

66. Az egész egyház feladata az evangelizálás, mégis különböznek az evangelizálás tevékenységi területei. Az egységes küldetés mellett a szolgálatoknak e sokfélesége teszi oly széppé az evangelizációs munkát. Milyen szolgálatok? Elsősorban az apostoloké. Urunk az evangélium tanúsága szerint őrájuk bízta az ige szolgálatát. Kiválasztotta őket, több éven keresztül családias légkörben fölkészítette őket, megbízta és küldte őket. Azt akarta, hogy ők legyenek az üdvösség örömhírének hivatásos tanítómesterei. Az apostolok pedig utódokat állítottak maguk helyébe, akiknek hivatásuk, hogy a Jó Hírt úgy adják tovább, ahogyan tőlük vették.

Péter utódja

67. Krisztus akaratából Szent Péter utódja a kinyilatkoztatás legelső tanítója. Az Újszövetség gyakran állítja elénk Pétert „Szentlélekkel eltelve”, amint a többiek nevében is beszél. Nagy Szent Leó ezért úgy beszél Péterről, mint aki megérdemelte, hogy az apostolok feje legyen. Az egyház is ezért helyezi a pápát „a legmagasabb csúcsra, az apostolság őrhelyére” (in apice, in specula). A II. vatikáni zsinat megismétli ezt, amikor kijelenti, hogy „Krisztus parancsa, mely szerint minden teremtménynek hirdetnie kell az evangéliumot, elsősorban és közvetlenül őrájuk (a püspökökre) vonatkozik, közösségben Péterrel és Péter vezetése alatt”. A főhatalom teljessége és egyetemessége, amelyet Krisztus az egyház lelkipásztori kormányzására helytartójának adott, főleg a pápának abban a tevékenységében áll, amellyel az üdvösség Jó Hírét hirdeti.

A püspökök és papok

68. Egységben Péter utódjával, a püspökök az apostolok utódai, és a püspökszentelés révén tekintélyt nyernek arra, hogy tanítsák az egyházban a kinyilatkoztatott igazságot. Ôk a hit tanítói. Segítőtársaik az evangelizáló munkában, különleges megbízás alapján a fölszentelt papok, akik „Krisztus személyét képviselik”, ők nevelik Isten népét a hitre, ők az Isten szavának hirdetői, az eukharisztiának és a többi szentségeknek kiszolgáltatói. Nekünk, pásztoroknak, az egyház minden más tagjánál inkább hivatásunk tudatában kell lennünk. Papi szolgálatunk legfőbb jellegzetessége, ezernyi elfoglaltság közt legfőbb irányelvünk, egész életünk vezéreszméje, hogy „hirdessük Isten evangéliumát”. Ebben foglalhatjuk össze hivatásunk igazi értelmét („identitásunkat”), amiben kár volna kételkednünk, és amiben nem szabad meginognunk: a legfőbb Pásztor választott ki, érdemtelenül, a lelkipásztori szolgálatra. Ô adott hatalmat, hogy Isten szavát hirdessük, Isten szétszóródott népét összegyűjtsük, Krisztust nyújtsuk neki a szentségekben, az üdvösség útjára irányítsuk az embereket. Hivatásunk, hogy saját körünkön belül megőrizzük a híveket annak az egységnek a közösségében, amelynek mi magunk is élő eszközei vagyunk. Nekünk kell életet vinnünk a közösségbe Krisztus körül, mindegyik közösségbe a saját hivatása szerint. Amikor gyarló emberi képességeinkkel és az Isten kegyelmével igyekszünk betölteni e hivatást, evangelizációs munkát teljesítünk: a pápa mint az egyetemes egyház legfőbb pásztora, püspöktestvéreink mint a helyi egyházak vezetői, a papok és diakónusok pedig püspökeikkel együtt, munkatársainkként, egyetlen közösségben, amelynek forrása a egyházi rend szentsége és az egyház szeretete.

A szerzetesek

69. A szerzetesek életük konszekrációja révén töltenek be kiváló helyet az evangelizálásban. A szerzetesség természetéből folyik, hogy belekapcsolódnak az egyház lüktető vérkeringésébe, miközben a végtelen Istent keresik és a szentség útján igyekeznek járni. Tanúságtevői ennek az életszentségnek. Ôk testesítik meg az egyházban azt a vágyat, hogy radikális elkötelezettséggel járja a nyolc boldogság útját. Életük tesz tanúságot arról a készségről, amellyel készek magukat odaadni Istenért, egyházért, embertestvéreikért. Ennélfogva a szerzetesek pontosan azt a tanúságtételt végzik, amiről már szóltunk, és ami az evangelizálás első lépése. Csendes tanúságot tesznek a szegénységről és lemondásról, a tisztaságról és ártatlanságról, a készséges engedelmességről. Mindez szinte provokációja a világnak, de magának az egyháznak is. Egyúttal azonban prédikáció is, mely még a nem keresztényeket is megragadja, ha fogékonyak a lelki értékek iránt. Az evangelizálás terén tehát igen nagy a szerzetesek és szerzetesnők szerepe, akik az imának, elmélkedésnek, bűnbánatnak, áldozatnak szentelik magukat. Más szerzetesek viszont közvetlenül is részt vállalnak az evangéliumi üzenet hirdetésében. Missziós működésüknek természetesen a hierarchia irányítása alatt kell állnia és összhangban kell lennie a püspök lelkipásztori elgondolásaival. De ki vonhatná kétségbe, mennyit tettek és tesznek az evangéliumért? Éppen szerzetesi fogadalmuknál fogva, önként és szabadon elhagynak mindent, és készek a világ határáig is elmenni, hogy az evangéliumot hirdessék. Vállalkozó szelleműek, apostolkodásuk gyakran egészen eredeti, és oly nagyszerű, hogy az ember csak ámul rajta. Nagylelkűek, vállalják a missziók előretolt állásait, egészségük, sőt életük elveszítését is. Igen, az egyház igen sokat köszönhet nekik!

A világiak

70. A világi híveket saját hivatásuk beleállítja a világba, és a legkülönbözőbb munkaköröket töltik be. Ez a tény nekik is pótolhatatlan szerepet ad az evangelizációban. Elsőrangú és közvetlen feladatuk nem az egyházi közösségek megalapítása és vezetése, mivel ez sajátosan papi munka. Feladatuk viszont, hogy megragadjanak minden keresztény, evangéliumi lehetőséget, amire a világban alkalmuk van, de nélkülük nem valósulna meg. Evangelizáló munkájuk sajátos területe a rendkívül bonyolult politikai, társadalmi, gazdasági élet; a kultúra világa, a tudomány, a művészétek, a nemzetközi kapcsolatok, a tömegkultúra eszközei, de sok minden egyéb is, ami érinti az evangelizációt: a szerelem, család, gyermekek és ifjak nevelése, a szakmai munka, -- de az emberi szenvedés is! Bárcsak lenne minél több világi hívő, akit eltölt az evangéliumi szellem, és aki átérzi felelősségét és elkötelezettségét! Bárcsak lenne minél több világi hívő, aki saját adottságai közt, hozzáértéssel részt vállal az apostoli munkában, és hajlandó kibontakoztatni rejtett, elfojtott képességeit! Anélkül, hogy saját szakmai munkájuk hátrányt szenvedne, bemutatják azt a földi léten túlmutató távlatot, amelyet a világ gyakran nem is ismer. Így szolgálják az Isten Országának építését, következésképp az üdvösséget Jézus Krisztusban.

A család

71. A világiak apostolságáról szólva, lehetetlen nem gondolni a családok evangelizáló szerepére. Az egyház történelme során a családot szépen határozták meg e kifejezéssel: „ecclesia domestica”, „család- egyház”. A II. vatikáni zsinat is átvette ezt a kifejezést, amely azt jelenti: minden keresztény családban az egész egyház tükröződik vissza. A család is, miként az egyház, az evangelizálás területe, amelyben az evangéliumot továbbadják, és ahonnét az evangélium szétsugárzik. Ahol egy család tisztában van ezzel a küldetésével, minden tagja befogadja az evangéliumot és tovább is adja. A szülők az evangéliumot nemcsak átadják gyermekeiknek, de tőlük vissza is kapják, amikor látják, hogy élik meg. Az ilyen család sok más családra és egész környezetére kisugározza az evangéliumot. A vegyes házasságban élő családok is adják tovább Krisztust gyermekeiknek, az egy keresztség teljességében; bármily nehéz is a dolguk, igyekezzenek az egység munkálói lenni.

A fiatalok

72. A fiatalokról is szólnunk kell. Számuk egyre növekszik, és egyre inkább társadalmi szerepet vállalnak. Problémáik, amelyek őket foglalkoztatják, bennünket is arra köteleznek, hogy megmutassuk nekik az evangéliumi eszményt és példát adjunk nekik, amelyet követhetnek. A cél az legyen, hogy megismerjék hitüket, megtanuljanak imádkozni és ők maguk legyenek kortársaik apostolai. Az egyház nagyon bízik bennük, mi magunk pedig ismételten is kifejeztük bizalmunkat.

Új utak keresése

73. Ma tehát rendkívül fontos a világiak aktív szerepe saját hivatáskörükben. De nem kevésbé fontos lehet közreműködésük a lelkipásztorok segítségében, az egyházi közösségekben, ha ilyesmire hivatást éreznek, vagy felkérik őket. Új színt, új életet vihetnek az egyházközségbe, ahol különböző tisztségeket töltenek be, a nekik adott kegyelem és képességek mértéke szerint. Nagy örömünkre szolgál, hogy sok lelkipásztor, szerzetes és világi evangelizáló buzgóságában új utakat keres, hogy alkalmasabban közvetíthesse az evangéliumot. Bátorítunk minden lelkes kezdeményezést, ami e téren ma az egyházban történik. Főleg ami arra szolgál, hogy megtanuljunk elmélkedni, továbbá ami az evangelizáció megfiatalítását célzó új egyházi szolgálatokat illeti. A fölszentelésen alapuló szolgálatok lelkipásztori megbízást adnak és hivatásszerű küldetést a keresztény közösségekbe. De őmellettük az egyház elismeri föl nem szentelt alkalmas személyek egyházi szolgálatait is meghatározott feladatokra. Érdemes ilyen szempontból pillantást vetni az őskereszténység korára, mert tanulságot vonhatunk le az akkori tapasztalatokból.

A szolgálatok különfélesége tette lehetővé, hogy az egyház erősödött, növekedett, terjedt. De ezt a visszapillantást ki kell egészíteni azzal, hogy fölfigyelünk az emberiség és az egyház mai szükségleteire is. Merítsünk hát az örökké lelkesítő forrásokból, ne hagyjunk veszendőbe menni semmit, de tudjuk is alkalmazni az akkori dolgokat a mai helyzethez és követelményekhez: ez az általános irányelv. Ezen az alapon kell mindent okosan átgondolni, és eszerint kell különféle szolgálatokat újra bevezetni, amelyekre az egyháznak ma szüksége van. Sok hívő van, aki örömmel vállalna ilyen tisztségeket az egyházi közösség javára. Föltétlenül előmozdítanák a lelkipásztorkodást ilyen szolgálatok, ha nem feledkeznek meg az egységről és elfogadják a püspökök irányítását, mert az egyház egységéért ők felelnek és nekik kell megvalósítaniuk. Ezek a „szolgálatok” látszólag újak, de szorosan kapcsolódnak az egyháztörténelem során szerzett sok kísérlethez. Hogy csak néhányat említsünk: katekéták, előimádkozók és énekvezetők, igehirdetők, karitász-szervezők, kis közösségek irányítói, az apostoli munka vezetői és más szervezők. Mindezek a feladatkörök hozzájárulnak az egyház meggyökerezéséhez és kisugárzásához, azok felé is, akik még távol vannak. Minden nagyrabecsülésünk azoké a világiaké, akik idejük, erejük egy részét -- néha egész életüket is -- a missziók szolgálatába állítják.

Az evangelizáció munkásait jól fel kell készíteni hivatásukra, főként azokat, akik az igehirdetést végzik. Legyenek tudatában Isten szava szentségének és gazdagságának, és amikor hirdetik, gondoljanak arra, hogy méltón, pontosan és érthetően fejezzék ki magukat. Ma nagyon sokat nyom a latban, hogy valaki hogyan tud szólni. Minden prédikálónak és katekétának ismernie kell a beszéd művészetét. Kívánjuk, hogy a helyi egyház püspökei gondosan ügyeljenek az igehirdetők megfelelő kiképzésére. Ez a képzettség megadja az evangélium tolmácsolóinak a szükséges biztonságot, de örömöt is, hogy Jézus Krisztust hirdethetik.