V. Kikhez szól az evangelizáció?

Egyetemessége

49. Márk evangéliumában Jézus utolsó szavai, amelyekkel megbízást ad apostolainak az evangélium hirdetésére, magukban foglalják a küldetés egyetemességét: „Menjetek az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”. A tizenkét apostol és az első keresztény nemzedék jól megértette ezeknek és a hasonló szavaknak tanítását: életprogram lett számukra. Maga az üldözés, amikor szétszórta az apostolokat, arra szolgált, hogy messzire elvigye az igét, és meggyökereztesse az egyházat távoli földeken. Még inkább hangsúlyozza ezt az egyetemességet Pál meghívása az apostolok sorába. Ô mint igehirdető, különleges karizmával hirdette Jézus eljövetelét a nem zsidóknak, a pogányoknak is.

Minden nehézséggel dacolva

50. Húsz évszázados történelem során a keresztény nemzedékeknek számos akadályt kellett leküzdeniük az egyetemes küldetésben. Egyik oldalon állt maga a kényelmesség kísértése az evangelizálók lelkében: beszűkíteni apostoli tevékenységük körét, különböző jogcímeken. Másik oldalon néha emberileg legyőzhetetlen ellenállás azok részéről, akikhez küldetésük szólt. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az egyház evangelizáló munkáját ma is nem egyszer korlátozza, sőt akadályozza a közhatalom. Ma is megesik, hogy az Isten szavának hirdetőit megfosztják jogaiktól, üldözik, fenyegetik, kiirtják csupán azért, mert Jézus Krisztust és az ő evangéliumát tolmácsolták. Mégis bízzunk abban, hogy e sok fájdalmas megpróbáltatás ellenére apostoli munkájuk nem fog kárba veszni sehol a világon. Ám az egyház minden nehézség közepette is mindig új erőt merít a Mester szavából: Az egész világra! Minden teremtménynek! A föld végső határáig! Az utolsó püspöki szinoduson az egyház újból felhívott mindenkit, hogy az evangéliumi üzenetet sohase korlátozzuk az emberiségnek csupán egyetlen rétegére: sem egyetlen társadalmi osztályra, sem egy bizonyos kultúra világára. Néhány példát hozzunk fel a kérdés jobb megvilágítására.

Az „elő-evangelizálás”

51. Pünkösd hajnala óta az egyház programja, amelyet Alapítójától kapott, ez: hírül adni Jézus Krisztust és az ő evangéliumát mindenkinek, aki még nem ismeri. Az egész Újszövetség, főleg az Apostolok Cselekedetei arról tanúskodik, hogy ez a missziós erőfeszítés az egyház lényegéhez tartozik, és mintaképül szolgál az egész egyháztörténelem folyamán. A Jézus Krisztusról szóló üzenet első hirdetése sokrétű, különböző tevékenységekből áll, amelyeket úgy is szoktak nevezni gyűjtőnévvel, hogy „elő-evangelizáció”. Valójában azonban már az is igazi evangelizáció, mégha kezdeti és tökéletlen formában is. Sok mindent sorolhatnánk itt fel, így a kifejezett prédikációt is, de sok egyebet is: művészet, tudományos kutatás, bölcselet, az emberi szív érzéseinek felhangolása. Mindez már előkészítheti az evangelizálást.

Evangelizálás a kereszténységtől elszakadt világban

52. Az elő-evangelizálás magától értetődően vonatkozik azokra, akik még nem hallották az evangélium Jó Hírét, vagy pedig a gyermekvilágra. De elkereszténytelenedett világunkban sokakat érint azok közül is, akiket megkereszteltek ugyan, de teljesen távol élnek a keresztény élettől. Vannak köztük egyszerű lelkek, akik hisznek ugyan, de még a legelemibb alapokat sem ismerik, és vannak értelmiségiek, akik érettebb módon akarnak hallani Jézus Krisztusról, mint ahogyan gyermekkorban tanították őket. És mások is sokan vannak így.

A nem keresztény vallások

53. Vonatkozik az evangélium üzenete azokra a mérhetetlen tömegekre, akik nem keresztény vallásokat gyakorolnak. Az egyház tiszteli és megbecsüli e vallásokat, mert sok ember lelkiségének élő megnyilatkozásai. Évezredes istenkeresés visszhangzik belőlük, mely nem jutott el a teljességre, de őszinte és szívből fakadó. Mélységesen vallásos iratok értékes örökségét őrzik. Emberek nemzedékeit tanították imádkozni. Az Isten szavának számos „csíráját” tartalmazzák, és valóban az „evangélium előkészítőinek” tekinthetők, hogy a II. vatikáni zsinat kifejezését használjuk, amelyet cezáriai Eusebiustól vett át. A nem keresztény vallások kétségkívül sok bonyolult kényes kérdést vetnek fel, amelyeket a keresztény hagyomány és az egyházi tanítóhivatal fényénél kell megvizsgálni, hogy segítségére legyünk a mai és a holnapi misszionáriusoknak, akik kapcsolatba lépnek velük. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, különösen ma, hogy a pogány vallások iránti tiszteletünk és nagyrabecsülésünk és a felvetődő problémák sokrétűsége még egyáltalán nem ok arra, hogy ne hirdessük Krisztust a nem keresztényeknek! Ellenkezőleg, az egyház úgy ítéli, hogy e tömegeknek joguk van megismerni Jézus misztériumának gazdagságát. Mi hisszük, hogy Jézusban az egész emberiség megtalálhatja a maga teljességében mindazt, ami után tapogatózva kutat. Istenről, az emberről és rendeltetéséről, az életről, a halálról, az igazságról. Még a vallási élet természetes megnyilvánulásai terén is azt kell mondanunk: mindezek tiszteletre méltóak, de az egyház annak a Jézusnak vallását hirdeti, aki az embert tényleges kapcsolatba hozza Istennel, jelenlétével, tevékenységével. Az embert annak a mennyei Atyának gyermekévé teszi, aki szereti az emberiséget. Vallásunk tehát ténylegesen létrehozza az igazi, életteljes kapcsolatot Istennel, amire más vallások nem képesek, még akkor sem, ha -- úgy mondhatni -- karjukat az ég felé tárják. Az egyház tehát ébren tartja a missziós buzgóságot, sőt fokozni szeretné azt a mai történelmi pillanatban. Felelősnek érzi magát minden néppel szemben. Nem lesz nyugovása, míg csak mindent meg nem tett, hogy az Üdvözítő Jézusról szóló Jó Hírt hirdesse. Mindig új és új apostoli nemzedékeket készít fel. Örömmel állapítjuk meg e tényt, éppen akkor, amikor egyesek úgy vélik és mondják, hogy az egyház apostoli buzgósága lelohadt, a missziók kora lejárt. A szinodus oly választ adott, mely biztosítja, hogy a missziós munka el ne ernyedjen, és az egyház mindig készen álljon betöltésére.

A hit ébren megőrzése

54. A kívülállók evangelizálása nem menti fel az egyházat az alól, hogy fáradhatatlanul törődjék azokkal, akik már befogadták a hitet, sőt talán már nemzedékek óta kapcsolatban állnak az evangéliummal. Igyekszik elmélyíteni, erősíteni, táplálni, nagykorúbbá tenni a hívők hitét, hogy még inkább „hívőkké” legyenek. A keresztények hite ma állandóan szembesül a teljes evilágisággal, sőt olykor a harcos ateizmussal. Szüntelenül próbára van téve, megkísértve, támadják, küzdenek ellene. Veszély fenyegeti, hogy megfullad, vagy éhen hal, ha állandóan nem táplálják, erősítik. Az evangelizálás tehát sok esetben azt jelenti, hogy megadjuk a hívők hitének a szükséges lelki táplálékot és segítséget. Ennek az evangelizálásnak eszköze főleg a katekézis, mely magában hordja az evangélium ízét, de nyelvében alkalmazkodni tud a korhoz és az emberekhez. A katolikus egyház gondja kiterjed azokra a keresztényekre is, akik nincsenek vele teljes közösségben. Velük együtt keresi a Krisztustól akart egység útját, főleg pedig az igazságban való egységet. Súlyos mulasztást követne el azonban, ha nem hangoztatná előttük a kinyilatkoztatás teljességét, amelynek letéteményese.

A nem hívők

55. Jellegzetessége volt a szinodusnak, hogy mennyit foglalkozott két olyan táborral, amelyek egymás közt ugyan nagyon különböznek, mégis mindegyik a maga módján kihívást jelent az evangelizálással szemben. Az egyik tábort így nevezhetnők: a modern világban egyre növekvő hitnélküliség. A szinoduson sokféle módon igyekeztek megfogalmazni a „modern világ” kifejezést. E gyűjtőnéven sok mindent értünk: új eszméket, új értékeléseket és leértékeléseket, titkos törekvéseket, a destrukció csíráit, hagyományos nézeteket, amelyek eltűnnek, és új nézeteket, amelyek divattá lesznek! Lelki szempontból ezt a modern világot egy kortárs író találóan így jellemezte: „Az ateista humanizmus drámája”. A modern világ legjellemzőbb jelensége a szekularizmus. Nem a szekularizációról beszélünk, mely jogos, helyénvaló, a hittel és a vallással nincs ellentétben. A szekularizáció minden teremtmény és minden esemény saját benső törvényeit kutatja, amelyek a dolgokat bizonyos autonómiával irányítják -- meg van azonban győződve, hogy ezeket az autonóm törvényeket a Teremtő alkotta. Ilyen értelemben hangsúlyozta a zsinat a kultúra, és főleg a tudományok autonómiáját. A szekularizmus azonban, amiről beszélünk, egészen más. Úgy képzeli el a világot, hogy benne minden önmagában hordja magyarázatát, anélkül, hogy föltételezni kellene Isten létét. Isten tehát fölösleges, és csak tehertételt jelent -- mondják. Ez az evilágiság azzal véli kihangsúlyozni az ember hatalmát, hogy Isten hatalmát elveti, sőt őt magát is tagadja. Új fajtája születik így az ateizmusnak: nem elvont, metafizikai istentagadás, hanem „antropocentrikus”, azaz gyakorlati, beprogramozott, harcias ateizmus. Együtt halad az ateista evilágisággal és napról napra ezernyi alakban toppan elénk: mint gátlástalanul fogyasztó társadalom, mint az „édes élet” mindenek fölé helyezése (hedonizmus), mint hatalomvágy, mint a hátrányos megkülönböztetés (diszkrimináció) különböző fajtái, és a humanizmus egyéb, embertelen megnyilatkozásai. Ellentmondásosnak tűnik, de mégis tény, hogy ennek a modern világnak is vannak érintkezési pontjai a kereszténységgel, az evangéliumi értékekkel. Ha másként nem, akkor ürességérzet és nosztalgia formájában. Jogos beszélni arról, hogy napjaink világa mintegy tragikusan sóhajt az evangelizálás után!

A nem gyakorló keresztények

56. A nem hívők mellett a másik nagy tábor a nem gyakorló keresztényeké. Ma egyre többen vannak olyanok, akik kifejezetten nem tagadják meg ugyan megkeresztelt voltukat, de mintegy a keresztény élet peremén élnek, vallásukat nem gyakorolják. A nem gyakorló kereszténység tünete elég gyakori volt mindig az egyháztörténelem során. Összefügg az ember természetes gyarlóságával, azzal a következetlenséggel, amely sajnos mindnyájunkban megtalálható. Ma azonban új alakban jelentkezik. Részben magyarázható a korunkra jellemző elidegenedési folyamattal. Máskor onnan ered, hogy a keresztények nem hívők közt élnek, és napról napra beleütköznek a nem hivésbe. A régi időkhöz képest a fő különbség, hogy a nem gyakorló keresztények igazolni igyekeznek magatartásukat olyasmivel, hogy szívvallást követnek, vagy pedig hangsúlyozni kívánják saját önállóságukat, személyi eredetiségüket. Ateisták és nem hívők az egyik oldalon, nem gyakorló keresztények a másikon: egyaránt nagy ellenállást jelentenek az evangelizálással szemben. Az előbbiek azzal, hogy visszautasítják a kereszténységet, nem hajlandók elfogadni a természetfeletti világot, a világ, az élet, a történelem új szemléletét, ami nem is lehetséges, ha valaki nem fogadja el a legfőbb Lényt, az Istent. A nem gyakorló keresztények viszont a tétlenek ellenállását tanúsítják: azokét, akik magukat otthon érzik ugyan, de azt mondják, hogy ők már úgyis mindent tudnak, mindent kipróbáltak és már nem hisznek semmiben. Mindkettő: a szekularizmus is, a vallási nem gyakorlás is, megtalálható mindenütt: felnőtteknél és ifjaknál, az elitnél és a tömegeknél, a kulturális élet minden ágában, a régi és az új keresztény földeken egyaránt. Az egyház evangelizációs munkájának számot kell vetnie e két tábor létezésével. Nem írhatja le őket, keresnie kell, miként, milyen nyelven adhatja elő, vagy idézheti vissza nekik az isteni kinyilatkoztatást és a Jézus Krisztusban való hitet.

Az üzenet a tömegekhez szól

57. Akárcsak Krisztus tanító útja során, vagy az apostolok Pünkösd reggelén, az egyház is embertömegeket lát maga előtt. Mindnyájuknak szükségük van az evangéliumra, és joguk is van hozzá, mert Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson”. Tudatában van, hogy mindenki számára hirdetnie kell az üdvösséget, és hogy az evangéliumi üzenet nincs a bennfentesek, kiváltságosok, kiválasztottak kis csoportjának fenntartva, hanem mindenkié. Ezért az egyház is ugyanúgy érez a tömegek láttán, mint Krisztus, aki látta, hogy „olyanok, mint a pásztor nélküli nyáj”, és gyakran ismétli, hogy„szánom a tömeget”. De azt is tudja, hogy az evangéliumi Hír hirdetése csak úgy juthat el a tömegekhez, ha előbb a hívek közösségeinek hirdeti. Az ő feladatuk, hogy az üzenet eljusson a többiekhez.

A bázisközösségek

58. A legutóbbi szinodus sokat foglalkozott a kis csoportokkal, az ún. bázisközösségekkel, amelyekről az egyházban ma sok szó esik. Mik ezek, és mennyiben címzettjei vagy hirdetői az evangéliumnak? A szinoduson elhangzottak alapján úgy látszik, hogy ezek a bázisközösségek mindenütt virágzanak, de nagyon különböznek egymástól, nemcsak országok szerint, hanem még egy-egy országon belül is.

Egyes vidékeken -- kevés kivétellel --magán az egyházon belül működnek és bontakoznak. Együtt éreznek az egyház életével, figyelnek tanítására, ragaszkodnak püspökeihez. Eredetüknél az a vágy áll, hogy intenzívebb módon éljék keresztény életüket, vagy pedig hogy olyan emberi méretekre szűkítsék le körüket, amelyeket hatalmas lélekszámú egyházi közösségekben máskülönben nem lehet tapasztalni. Főleg ez a helyzet a mai nagyvárosokban, amelyekben általános jelenség a tömegélet, és a tömegben elveszett egyének. Ilyen értelemben lelki és vallási síkra igyekszenek átültetni mindazt, amit kisebb társadalmi közösségekben, falvakban és hasonlókban amúgy is meg lehet valósítani: a közösségi liturgiát, a hit elmélyítését, a testvéri szeretetet, imádságot, lelkipásztorokkal való együttműködést. Vagy pedig olyanok jönnek össze e csoportokban az ige meghallgatására, elmélkedésre, szentségek vételére és a szentmise agapé-közösségére, akiket valami közös dolog kapcsol össze: hasonló életkor, műveltség, polgári hivatás, társadalmi helyzet: pl. házastársak, fiatalok, szakmabeliek stb. Vagyis olyanok, akik az élet más területein is együtt dolgoznak az igazságért, a szegények testvéri megsegítéséért, az emberi fejlődésért. Vagy pedig azért jönnek össze, mert a paphiány miatt rendes plébániai életről nem lehet szó. Ezek a bázisközösségek, amelyekről szóltunk, mind a nagyobb egyházi közösségeken belül létesülnek, főleg a helyi egyházakon és a plébániákon belül.

Másutt viszont ezek a bázisközösségek kegyetlen kritikával illetik az egyházat, amelyet azzal vádolnak, hogy „intézményes”. Szembehelyezik ezzel az intézményes egyházzal az ún. karizmatikus közösségeket, amelyekben nincs semmiféle szervezet, és csak az evangélium vezérli őket. Jellemző tehát rájuk, hogy kifogásolják és elutasítják az egyház megnyilatkozásait: a hierarchiát és az egyház külső megjelenési formáit. Gyökeresen elvetik ezt az egyházat. Ezen az úton eszméikből csakhamar eszmerendszer (ideológia) lesz, és ritka, hogy ne torkolljék valamilyen politikai síkra: akár valamilyen irányhoz, akár rendszerhez, vagy párthoz. Ami magában rejti a veszélyt, hogy eszköz gyanánt használják fel őket. A különbség tehát kézenfekvő. Azok a közösségek, amelyek kritikájukkal elhatárolják magukat az egyháztól, és egyben megbontják annak egységét, csakis szociológiai értelemben nevezhetik magukat „bázisközösségnek”, de nem egyházi értelemben. Ez visszaélés volna a kifejezéssel, még akkor is, ha látszólag megmaradnak az egyházban, miközben ellenségei a hierarchiának. A „bázisközösség” név jogosan csak azokat illetheti meg, akik az egyházon belül jönnek össze, hogy építsék az egyházat.

Az ilyen, utóbb említett közösségek valóban az evangelizálás területei, és nagy szolgálatot jelentenek nagyobb egyházi közösségeknek, főleg a helyi egyházaknak. Az egyetemes egyház reménységei, mint a szinodus záróbeszédében mondtuk az egyház reményei, ha megfelelnek a következő feltételeknek:

•  Ha Isten szavában keresik az eligazítást, nem pedig szélsőséges politikai eszmékben, vagy divatáramlatokban, amelyek mindig szívesen ki fogják használni rendkívüli emberi hatásukat;
• Ha elkerülik az állandó kísértést, hogy rendszeresen kontestáljanak, vagyis ha felhagynak a minden ellen tiltakozó epés kritikával, amelyet azzal akarnak igazolni, hogy őszinteség és segítőkészség vezeti őket;
• Ha hűségesen ragaszkodnak helyi egyházukhoz, amelyhez tartoznak, és az egyetemes egyházhoz. Csak így kerülhetik el a nagyon is erősen fennálló veszélyt, hogy teljesen elkülönülnek, és azután azt képzelik, hogy ők Krisztus igazi egyháza, és anatémát mondanak a többiekre;
• Ha megőrzik az őszinte közösséget püspökeikkel, akiket az Úr állított egyháza élére, és az egyházi tanítóhivatallal, amelyet a Szentlélek a püspökökre bízott;
• Ha nem tekintik magukat az evangélium kizárólagos címzettjének vagy hordozójának - sőt esetleg magának az evangélium egyetlen birtokosának - hanem tudatában vannak, hogy az egyház sokkal nagyobb és sokkal változatosabb és sok egyéb módon is testet ölthet, mint éppen az ő közösségükön belül;
• Ha egyre inkább fokozódik felelősségtudatuk, buzgóságuk, kötelezettségvállalásuk, missziós szellemük.
• Ha minden vonatkozásban „egyetemesek”, és nem szektásan beszűkültek. Nem könnyű feltételek, de ha ezek megvannak, a bázisközösségek betölthetik alapvető hivatásukat: különleges talajai lehetnek az evangéliumi üzeneten alapuló evangelizációnak, és ők maguk is az evangélium hirdetőivé válnak.