Lényeges tartalom és másodlagos elemek
25. Az egyház által közvetített üzenetben kétségkívül mindig van sok másodlagos fontosságú dolog, amelyek sokszor külső körülmények függvényei. Ezek meg is változhatnak. Az evangéliumi üzenet lényeges tartalma azonban nem változhat, és el sem hallgatható, máskülönben nem is volna többé evangelizálásnak nevezhető.

Tanúságtétele az Atya szeretetéről

26. Nem lesz fölösleges emlékezetünkbe idézni: evangelizálni mindenekelőtt annyit jelent, mint egyszerű, közvetlen tanúságot tenni az Atyáról, akit a Fiú nyilatkoztatott ki a Szentlélekben. Jelenti, hogy tanúságot teszünk róla: Isten az ő Fiáért szeretetébe fogadta a világot, mindent az ő megtestesült Igéjében alkotott, és minden embert meghívott az örök életre. Ez az Istenről szóló tanúságtétel sokakat elvezethet az „ismeretlen Istenhez”, akit imádnak, anélkül, hogy őt meg tudnák nevezni, vagy akit a szív vágyakozásával keresnek, amikor fölfedezik a bálványok ürességét. Az Istenről szóló tanúságtétel akkor válik teljessé, amikor megmutatja, hogy ő, a mi Teremtőnk, nem valami tőlünk távol eső megnevezhetetlen hatalom, hanem Édesatyánk. „Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk”. Akkor pedig egymás közt testvérek is vagyunk Istenben.

Az üzenet középpontja: üdvösségünk Jézus Krisztusban

27. Az evangélium alapjához, lényegéhez tartozik, dinamikus erejének forrása, hogy nyíltan hirdeti: Jézus Krisztus, Isten emberré lett Fia meghalt és föltámadt, és az üdvösséget kínálja fel minden embernek, Isten kegyelmi, irgalmas ajándékaként. Ez az üdvösség nem valami evilági dolog, bármekkora legyen is a szegénység, akár anyagi, akár szellemi vonatkozásban. Az üdvösség nem azonos az ember földi vágyainak beteljesülésével, nem okvetlenül vág egybe a földi remények teljesülésével, evilági munkákkal, küzdelmekkel. A Jézus által hozott üdvösség túlemelkedik a földi lét keretein, és végső soron csak a „legfőbb Lénnyel”, Istennel való egyesülésünkben valósul meg. Az üdvösség tehát a földi léten túlmutató (transzcendens) örökkévaló távlatokban szóló (eszkatologikus) üzenet, mely itt a földön kezdődik el ugyan, de csak az örökkévalóságban teljesedik be.

A remény jegyében

28. Az evangélium lényegéhez tartozik, hogy prófétai módon a földön túli életet hirdeti. Erre az örök életre kapunk meghívást. Ebben az örök életben folytatódik jelen földi életünk, de határ is választja el tőle: túl van időn és történelmen; túl van a jelen élet valóságán, amelyek elmúlnak; túl van az evilági dolgokon, amelyeknek egykor majd megmutatják rejtett oldalát is; túl van magán az emberen, akinek sorsa nem zárul le a halállal, hanem az eljövendő életben teljesül be. Az evangelizálás magában foglalja, hogy hirdessük a reményt azokban az mgéretekben is, amelyeket Isten az Újszövetségben Jézus Krisztus által adott. Hozzátartozik, hogy hirdessük Isten szeretetét mi irántunk és a mienket Isten iránt; a mindenkire kiterjedő embertestvéri szeretetet, hogy tudjunk másoknak ajándékozni, megbocsátani, másokért áldozatot hozni, másokat segíteni. Az embertársi szeretet az istenszeretetből fakad, és az evangélium tengelyében áll. Hozzátartozik az evangelizáláshoz, hogy beszéljünk a gonoszság misztériumáról és a helyes útra való visszatérésről is. Hozzátartozik, hogy nyomatékosan szóljunk az imádságról, amelyben Istent keressük, őt imádjuk, neki hálát adunk. Hozzátartozik, hogy arról a szoros kapcsolatról is beszéljünk, mely bennünket Jézus Krisztus egyházához fűz: ehhez az egyházhoz, mely az Istennel való kapcsolat látható jele. Az egyházzal való együttélés viszont további jelek elfogadásában nyilatkozik meg; azaz a szentségek vételében. Ezzel juttatjuk kifejezésre, hogy együtt élünk az egyházzal, amelyben Krisztus él és munkálkodik tovább. A szentségi élet, ha helyesen értelmezzük, nemcsak nem akadálya és elferdülése az evangelizálásnak (amint egyesek állítják), hanem az evangélium teljességére vezet. Mindez együttvéve azt jelenti, hogy az evangelizálás nem egyszerűen csak az evangélium hirdetése, de egyúttal az egyház meggyökereztetése is. Gyökérverésről addig nem beszélhetünk, amíg nincs biztosítva a szentségi élet, elsősorban az eukharisztia.

Oly üzenet, mely az egész életet elkötelezi

29. Az evangelizálás nem volna teljes, ha nem vetne számot az evangélium és a mindennapi élet, vagyis az emberi személy és társadalom kapcsolatával. Az evangelizálás a mindennapi életre alkalmazza az evangéliumot, tekintetbe veszi a konkrét helyzetet és mindig időszerű. Sürgeti az emberi személy jogait és kötelességeit, szívén viseli az egészséges családi életet, mely nélkül az egyes ember aligha bontakozhat ki; üzenete van az evangelizálásnak a társadalom és a nemzetközi kapcsolatok számára, fölemeli szavát a béke, az igazságosság és a fejlődés érdekében, főként pedig -- ami napjainkban különösképpen is időszerű -- az emberi szabadság érdekében.

A szabadság üzenete

30. Emlékezetes, milyen nyomatékkal és lelkipásztori felelősséggel beszéltek erről a kérdésről a legutolsó szinoduson főpásztorok minden világrészből, de főleg a harmadik világ püspökei. Szavukban a mögöttük álló keresztények millióinak hangja szólalt meg. Tudjuk: ezek a népek minden erőfeszítést megtesznek, hogy legyőzzék a bajokat, amelyek az élet peremére szorítják őket: éhséget, járványokat, analfabetizmust, nyomort, a nemzetközi igazságtalanságokat, főleg a kereskedelmi kapcsolatok terén. Legyőzni igyekeznek a gazdasági és kulturális neokolonializmust, mely néha éppoly gyűlöletes számukra, mint amilyen a régi gyarmatosító uralom volt. Püspökeik ismételten hangoztatták: az egyház kötelessége, hogy fölemelje szavát oly sok millió ember szabadságáért, annál is inkább, mert sokan közülük keresztények. Az egyháznak segítenie kell ezt a születőben levő függetlenséget, hirdetnie kell szabadságukat, míg csak teljesen meg nem valósul. Ez sem idegen az evangelizációtól.

Az evangelizálás és a fejlődés kapcsolata

31. Az evangelizálás és az emberi haladás, fejlődés, felszabadulás közt szoros kapcsolat van. Ez a kapcsolat antropológiai jellegű, mivel nem létezik „elvont” ember, akit evangelizálni lehetne, hanem minden ember meghatározott társadalmi és gazdasági körülmények közt él. A kapcsolat teológiai jellegű is: mert a teremtést nem lehet elválasztani a megváltástól, ez utóbbi pedig minden konkrét emberi helyzetet érint, kötelességgé teszi, hogy küzdjünk az igazságtalanságok ellen és az igazságosság helyreállításáért. A kapcsolat ezenkívül teljességgel evangéliumi, mert a szeretetben gyökerezik. Hogyan is lehetne hirdetni a szeretet új parancsát, ha ugyanakkor közömbösen hagy az igazság, az igazi béke és az emberi fejlődés kérdése? Ezt a gondolatot hangsúlyoztuk, amikor (a szinodus megnyitóbeszédében) azt mondtuk. „Az evangelizálás nem hunyhat szemet súlyos problémák előtt, amelyek ma az embereket foglalkoztatják, amilyenek az igazságosság, a szabadság, a fejlődés és a világbéke. Ha ezekkel nem törődünk, elfeledkezünk a szenvedő embertársak iránti szeretet evangéliumi tanításáról”. Ugyanazok a felszólalók, akik a szinoduson buzgón, okosan és bátran fölvetették ezt a nehéz kérdést, nagy örömünkre ahhoz is világosságot adtak, hogy megértsük, mit jelent az a szabadság, amelyet a názáreti Jézus hirdetett, hozott, és amelyet az egyháznak is hirdetnie kell.

Csorbítás és kétértelműség nélkül

32. Tény ugyanis: hogy sok buzgó keresztényt teljesen az emberi szabadság drámai problémája foglalkoztat. Ezért magát az egyházat is el akarná kötelezni e szabadságmozgalmakban. Az egyház szerepét teljesen evilági síkra akarná korlátozni. Ilyen felfogás mellett az az üdvösség, amelynek az egyház hírnöke és szentsége, lényegében csak földi jólétet jelentene; az egyház tevékenysége nem lelki és vallási, hanem politikai és társadalmi jellegű volna. Csakhogy ezen az úton az egyház elveszítené létének alapvető értelmét. Szabadságot hirdető szava elvesztené eredetiségét, és előbb-utóbb ideológiai rendszerek és politikai pártok játékszerévé válnék. Elveszítené jogát, hogy Isten nevében hirdesse a szabadulást. Ezért mi magunk a 3. általános püspöki szinodus megnyitóbeszédében hangsúlyoztuk: „Világosan meg kell mondanunk, hogy az evangelizálásnak kifejezetten vallási célja van. Elvesztené létjogosultságát, ha letérne erről a vallási vágányról, amelyen haladnia kell. Ez azt jelenti, hogy az Isten Országát kell hirdetnie a szó teljes teológiai értelmében.”

A szabadság evangéliumi értelme

33. A szabadságról, amelyet az evangélium hirdet és meg akar valósítani, a következőket kell mondanunk: -- Ez a szabadság nem korlátozható a gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális élet szűk keretei közé, hanem mindig a teljes embert kell szem előtt tartania, létének minden távlatával, beleértve a végtelenség, azaz a végtelen Isten felé való nyitottságát is. -- Épp ezért viszont az evangéliumnak határozott felfogása van az emberről, saját (keresztény) antropológiája van, amelyet sohasem áldozhat fel semmiféle hasznossági, gyakorlati, rövidtávú eredményért.

Az evangéliumi szabadság az Isten Országán alapul

34. Az előbbiből viszont az is következik, hogy a szabadságot hirdető egyház azok oldalán áll, akik a szabadságért fáradoznak és szenvednek. Nem tűri, hogy hatáskörét kizárólagosan a vallás területére korlátozzák, és ne engedjék törődni az emberek evilági gondjaival. Ugyanakkor viszont hangsúlyozza, hogy küldetése elsősorban lelki. Az Isten Országának hirdetését nem pótolhatja a szabadságjogok hirdetése; -- amit pedig az emberi szabadság megvalósításáért tesz, sohasem volna teljes és tökéletes, ha elmulasztaná hirdetni, hogy üdvösségünk Jézus Krisztusban van.

Az emberről alkotott evangéliumi szemlélet

35. Az egyház a Jézus Krisztusban való üdvösség hirdetésével egyidejűleg az ember földi szabadságát is akarja, de mégsem tesz egyenlőséget a kettő közé. A kinyilatkoztatás, a történelmi tapasztalat és a teológiai megfontolás egyaránt arra tanítják az egyházat, hogy nem minden néven nevezett szabadság függ össze és egyeztethető össze az emberről, a világról, az eseményekről alkotott evangéliumi szemlélettel. A szabadság, a jólét és a fejlődés egymagukban még nem elegendők ahhoz, hogy eljöjjön az Isten Országa. Sőt, az egyház szilárd meggyőződése, hogy minden evilági értelemben vett felszabadítás, minden politikai szabadságtörekvés önmagában hordja a szabadság megtagadásának csíráit is. Így van ez annak ellenére, hogy ki lehet ragadni az Ó- és Újszövetség lapjairól részleteket, amelyek az ilyen mozgalmakat igazolnák; lehet felhozni eszmerendszerük alátámasztására teológiai tekintélyek idézeteit és teológiai elméleteket. Hiába mondják, hogy éppen ez napjaink teológiája -- mégis messze esik a krisztusi szabadság helyes fogalmától. Vezéreszméje ugyanis nem a szereteten alapuló igazságosság; a lelkesedés, mely fűti, nem lelki természetű, végső célja nem az ember üdvössége és Istenben való boldogsága.

Első feltétel a megtérés

36. Az egyház kétségtelenül fontosnak és sürgősnek tartja, hogy emberségesebb társadalom épüljön fel, ahol jobban tiszteletben tartják az igazságosságot, az emberi személy jogait, kevesebb a megtorlás és a kényszer. De azt is tudja, hogy a legtökéletesebb társadalmi szervezetek, a legeszményibb rendszerek is egyhamar embertelenekké válhatnak, ha az emberi szív rosszra-hajlását nem sikerül megfékezni. Ezt pedig csak a szív és a lélek megtérése fékezheti és gyógyíthatja meg: azoké is, akik e társadalmakban élnek, és azoké is, akik e társadalmakat vezetik.

Erőszak nélkül

37. Az egyház nem ismerheti el az erőszakot, legkevésbé pedig a fegyveres erőszakot. Amikor a fegyvereké a szó, kiszámíthatatlan szörnyűségek szabadulhatnak el. Nem fogadhatja el az egyház a szabadság eszközeként bárki megölését, mivel az erőszak mindig erőszakot szül, az elnyomatás és szolgaság új formái felé vezet, amelyek nem egyszer súlyosabbak, mint amelyekből meg akart szabadítani. Világosan megmondtuk kolumbiai utunk alkalmával: „Kérünk titeket, ne helyezzétek bizalmatokat az erőszakba és a forradalomba. Ha így tennétek, ez ellentétben állna a keresztény szellemmel Az erőszak ahelyett, hogy siettetné, inkább késlelteti a társadalmi fejlődést, amire jogosan vágyódtok.” „Újra és újra hangsúlyozzuk: az erőszak sem nem keresztényi, sem nem evangéliumi. A társadalmi struktúrák törésszerű, erőszakos megváltoztatása csalóka, hatástalan és nem szolgálja a népek méltóságát.”

Amiben az egyház közreműködhet

38. A fentieket előrebocsátva csak örülni tudunk annak, hogy az egyház napjainkban egyre inkább tudatára ébred alapvetően evangéliumi hivatásának, hogy fáradozzék az emberi szabadságért. Mit tesz tehát? Arra igyekszik rávenni a keresztények tömegeit, hogy fáradozzanak mások szabadságáért. A szabadságjogokért fáradozóknak hitből forrásozó eszméket nyújt; előtérbe állítja az embertársi szeretetet és a kereszténység szociális tanítását. Aki valóban keresztény, nem veheti semmibe az egyház szavát: elméletben és gyakorlatban ahhoz igazítja tevékenységét, részvételét, kötelezettségvállalását. Az elkötelezett keresztény nem fogja összetéveszteni a keresztény elveket sem taktikával, sem pártpolitikával. Az egyház az emberi szabadságért való harcot az üdvösség evangéliumi üzenetének teljességében szemléli. Mindaz, amit itt tárgyaltunk, gyakran előkerült a szinodusi viták során. Néhány, ezzel kapcsolatos megvilágító szempontot előadtunk a szinodusi záróülésen mondott beszédünkben. E megfontolások remélhetőleg hozzásegítenek, hogy elkerüljünk olyan kétértelműségeket, amelyekkel sokszor találkozunk a „szabadság” szóval kapcsolatban: eszmeáramlatokban, társadalmi rendszerekben, politikai csoportokban. Evangéliumi értelemben szabadságon azt a szabadságot értjük, amelyet maga Krisztus hirdetett és adott az embereknek, önmaga föláldozása árán.

A szabadság teljessége

39. Az evangelizálás szabadságot hirdet, és olyan társadalmi szerkezeteket óhajt, amelyekben elismerik az ember szabadságjogait, minden alapvető emberi jogot, köztük a legfontosabbat is: a vallásszabadságot. Nemrég egy beszédünkben külön is kitértünk a kérdés időszerűségére. Hangsúlyoztuk, hogy„ma is még sok keresztényt rendszeresen elnyomnak, éppen azért, mert keresztény, mert katolikus. A Krisztushoz való hűség és a vallásszabadság drámája ma is tart még, bár ugyanakkor határozott kijelentéseket hallhatunk az emberi jogok mellett.”