Pápai Missziós Művek
Pontifical Mission Societies
Harmadik fejezet A RÉSZEGYHÁZAK
A fiatal egyházak fejlődése
19. Az Egyház meghonosítása az emberek egy meghatározott csoportjában bizonyos értelemben eléri célját, amikor a hívők közössége a társadalmi életben gyökeret verve, a helyi kultúrához eléggé hozzásimulva már valamelyest megszilárdult és megerősödött: amikor még nem elegendő, de már számos bennszülött papja, szerzetese és világi hívője van, megvannak azok a szolgálatok és intézmények, melyek saját püspöke vezetése alatt Isten népe életéhez és további gyarapodásához szükségesek.
Az ilyen fiatal egyházakban Isten népe életének egyre érettebbé kell válnia a Zsinat irányelvei szerint megújuló keresztény élet minden megnyilvánulásában: a hívők csoportjai növekvő tudatossággal legyenek a hit, a liturgikus lelkiség és a szeretet eleven közösségei; a világi hívők állampolgári és apostoli tevékenységükkel formálják a társadalomban az igazságosság és a szeretet rendjét; szakszerűen és okosan használják a tömegkommunikációs eszközöket; a családok igazi keresztény életet élve váljanak a világiak apostolságának, a papi és szerzetesi hivatások melegágyává. Megfelelő hitoktatással tanítsák, a nép lelkületéhez alkalmazkodó liturgiában ünnepeljék, s a megfelelő kánoni törvényhozás révén tegyék az intézmények és a helyi szokások éltető lelkévé a hitet.
A püspökök és presbitériumuk egyre jobban betelve Krisztus és az Egyház lelkületével érezzenek és éljenek együtt az egyetemes Egyházzal. A fiatal részegyházak maradjanak bensőséges közösségben az egész Egyházzal, melynek hagyományelemeit építsék be saját kultúrájukba; így az erők kölcsönös áramlása a titokzatos test életének növekedését fogja szolgálni. Ezért ki kell dolgozni azokat a teológiai, lélektani és emberi kérdéseket, melyek az egész Egyházzal való közösség kialakítását segítik.
Ezek az egyházak azonban rendszerint éppen a föld szegényebb országaiban találhatók, többnyire igen súlyos paphiánnyal küzdenek, s még a szükséges anyagi feltételeket is nélkülözik. Ezért nagyon rászorulnak arra, hogy az egész Egyház missziós mozgalma állandóan küldje azokat az eszközöket, melyek a legjobban előmozdítják a helyi Egyház fejlődését és keresztény életének érlelődését. Ilyen missziós akció segítsen a régebben alapított, sorvadó vagy legyengült egyházakon is.
Mindazonáltal ezek az egyházak egységes lelkipásztori erőfeszítéssel és megfelelő intézmények létesítésével legyenek rajta, hogy több legyen az egyházmegyékben és a szerzetesrendekben a gondos ítélettel megválogatott és jobban fölkészített hivatás. Így általuk lesznek lassanként képessé önmagukról gondoskodni, sőt másokon is segíteni.
A részegyház missziós feladatai
20. Mivel a részegyháznak a lehető legtökéletesebben meg kell jelenítenie az egyetemes Egyházat, tudnia kell, hogy küldetése van a vele egy területen élő, Krisztusban még nem hívőkhöz, hogy mind az egyes hívők, mind az egész közösség tanúságtevő élete Krisztusra mutató jel legyen számukra.
Szükséges az igehirdetés is, hogy mindenkihez eljusson az evangélium. Elsősorban a püspöknek kell lennie a hit hirdetőjének, aki Krisztushoz vezeti az új tanítványokat. Hogy feladatának jól meg tudjon felelni, alaposan ismerje hivei helyzetét éppúgy, mint a polgártársai szíve mélyén élő istenképet, és éber figyelemmel kísérje azokat a változásokat, melyeket a városiasodás, a kívándorlás és a vallási közömbösség idéz elő.
A fiatal egyházak bennszülött papjai lelkesen fogjanak hozzá az evangelizációhoz, működjenek együtt a külföldi misszionáriusokkal, hiszen velük a püspök tekintélye alatt egy, osztatlan presbitériumot alkotnak nemcsak a hívek gondozására és az istentisztelet végzésére, hanem az evangélium a kívülállóknak szóló hirdetésére is. Legyenek készségesek, s ha úgy adódik, önként jelentkezzenek a püspöknél olyan missziós tevékenységre, melyet saját egyházmegyéjük távoleső, elhagyatott vidékein vagy más egyházmegyében kell kezdeni.
Legyen ugyanilyen vállalkozó kedv a szerzetesekben és szerzetesnőkben, s a világi hívőkben is polgártársaik, különösen a szegényebbek javára.
A püspöki konferenciák gondoskodjanak arról, hogy legyenek meghatározott időközönként biblikus, teológiai, lelkiéleti és lelkipásztori továbbképző tanfolyamok, hogy a papság megszerezhesse a hittudománynak és a lelkipásztori módszereknek azt a teljesebb ismeretét, mellyel a sokféle és változó körülmények között is helyt tud állni.
Egyébként lelkiismeretesen tartsák meg mindazt, amit e Zsinat különösen a papi életről és szolgálatról kiadott határozatban elrendelt.
A részegyház e missziós feladatának jó elvégzéséhez alkalmas, korszerűen és mindegyik Egyház körülményeinek megfelelő módon fölkészített szolgákra van szükség. Mivel pedig az emberek egyre inkább közösségeket alkotnak, nagyon helyénvaló, ha a püspöki konferenciák közös tervet készítenek, hogyan kezdjenek az ilyen csoportokkal párbeszédet. Ha pedig valahol olyan csoportok akadnak, melyek vonakodnak a katolikus hitet elfogadni, mert nem tudnak megbarátkozni az ottani egyházra jellemző sajátos formákkal, kivételt gyakorolva gondoskodjanak róluk mindaddig, amíg nem lehet minden keresztényt egyetlen közösségbe szervezni. A püspökök hívják egyházmegyéjükbe azokat a misszionáriusokat, akik e célra a Szentszék rendelkezésére állnak, illetve fogadják őket szívesen, kezdeményezéseiket pedig hatékonyan támogassák.
Nagyon jó, ha a fiatal egyházak minél előbb maguk is részt vesznek az egyetemes Egyház missziós tevékenységében, hogy a missziós buzgóság saját hiveik körében is föllángoljon azáltal, hogy ők is misszionáriusokat küldenek idegen népekhez az evangélium hirdetésére, még akkor is, ha náluk sincs elég pap. Az egyetemes Egyházzal való közösség ugyanis akkor lesz valamiképp teljessé, ha ők is kiveszik részüket a nemzetek közötti misszióból.
A világi hívők feladatai
21. Az Egyház nincs igazán megalapítva, nem él igazán és nem tökéletes jele Krisztusnak az emberek között, ha a hierarchia mellett nem áll és dolgozik vele együtt a világi hívők komoly rétege. Az evangélium ugyanis nem verhet mély gyökeret valamely nép lelkivilágában, életében és tevékenységében a világi hívők aktív jelenléte nélkül. Ezért már az Egyház alapításánál fokozott gondot kell fordítani arra, hogy nagy számban legyenek érett világi keresztények.
A világi hívők ugyanis teljesen hozzátartoznak mind Isten népéhez, mind a polgári társadalomhoz. Nemzetükhöz tartoznak: benne születtek, kulturális értékein nevelődtek, életéhez sokfajta társadalmi kapcsolat köti őket, fejlődésében munkájukkal közreműködnek, gondjait sajátjuknak tekintik és azokon segíteni igyekeznek. Azonban Krisztushoz is tartoznak, mivel újjászülettek az Egyházban a hit és a keresztség által, hogy megújult életükkel és munkálkodásukkal Krisztuséi legyenek, hogy Krisztusban minden Istennek legyen alávetve, s végül Isten legyen minden mindenben.
A világi hívőknek, férfiaknak és nőknek egyaránt, fő feladata az, hogy életükkel és szavukkal a családban, társadalmi csoportjukban és a foglalkozásuk adta környezetben tanúságot tegyenek Krisztus mellett. Mutatkozzék meg bennük az új ember, aki Istenhez hasonló, megigazult és valóban szent teremtmény. Új életükkel hazájuk társadalmi és kulturális környezetébe beilleszkedve, azt nemzetük hagyományainak megfelelően kell kifejezniük. Ismerjék ezt a kultúrát, tisztítsák meg és őrködjenek fölötte, a kor áramlataiba bekapcsolva emeljék magas fokra, sőt Krisztusban is tökéletesítsék, hogy a krisztusi hit és az Egyház élete már ne legyen idegen társadalmukban, hanem kezdje azt átjárni és átalakítani. Őszinte szeretettel közeledjenek polgártársaikhoz, hogy magatartásukon mindenki észrevehesse az egységnek és az egyetemes szolidaritásnak azt az új összetartó erejét, mely Krisztus misztériumából fakad. Terjesszék a krisztusi hitet azok között, akikkel életük és foglalkozásuk összehozza őket. Ez különösen is kötelességük, mert a legtöbb ember csak világi társától hallhatja az evangéliumot és ismerheti meg Krisztust. Sőt ahol lehetséges, a világiaknak készen kell lenniük arra, hogy a hierarchiával való közvetlenebb együttműködésben külön küldetést töltsenek be az evangélium hirdetésében és a keresztény tanítás közvetítésében, s ezzel is erősítsék a születőben lévő Egyházat.
Az Egyház pásztorai pedig nagyra értékeljék a világiak fáradságos apostoli munkáját. Neveljék a világiakat, hogy mint Krisztus tagjai, tudatában legyenek mindenkire kiterjedő felelősségüknek; Krisztus misztériumáról alapos oktatásban részesítsék őket, vezessék be a gyakorlati módszerekbe, s legyenek mellettük nehézségeikben az Egyházról szóló konstitúció és a világiak apostolkodásáról készült határozat szellemében.
Fönntartva tehát mind a lelkipásztorok, mind a világi hívők sajátos szolgálatát és felelősségét, a fiatal egyház egésze tegyen egyetlen élő és erős tanúságot Krisztus mellett, hogy ragyogó jelévé váljék annak az üdvösségnek, mely Krisztus által jött a világba.
Egység a sokféleségben
22. Isten igéje, mint a mag az isteni harmattal megáztatott jó földből kikel, táplálékot szív magába, azt átformálja és földolgozza, hogy végül bő termést hozzon. A megtestesülés üdvrendjének mintájára a Krisztusba gyökerezett és az apostolokra alapozott új egyházak is csodálatos cserével önmagukba gyűjtik a Krisztusnak örökségül adott nemzetek összes kincsét. Népeik szokásaiból és hagyományaiból, bölcsességéből és tudományából, művészetéből és alkotóképességéből fölhasználják mindazt, ami képes megdicsőíteni a Teremtőt, szemléltetni az Üdvözítő kegyelmét és alkalmas az élet keresztény berendezéséhez.
E cél eléréséhez minden egyes nagyobb úgynevezett szocio-kulturális területen szorgalmazni kell a teológiai elemzést, mely az egyetemes Egyház hagyományainak fényénél újra vizsgálja az Istentől kinyilatkoztatott, a Szentírásban följegyzett, s az egyházatyák és a Tanítóhivatal által magyarázott szavakat és tetteket. Így könnyebben felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét fölhasználva milyen utakon keresheti a hit a megértést, s hogy miképpen lehet összeegyeztetni a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követelményekkel. Ez a vizsgálódás utakat fog nyitni a mélyebb alkalmazkodásnak az egész keresztény élet területén. Így el lehet majd kerülni minden szinkretizmust és hamis partikularizmust, a keresztény élet alkalmazkodni fog minden kultúra sajátos szelleméhez, a helyi hagyományok pedig a különféle népcsaládoknak az evangélium fényével megvilágított sajátos kincseivel együtt beépülnek a katolikus egységbe. Végül az új részegyházak, sajátos hagyományokkal ékeskedve úgy foglalhatják el helyüket az egyházi közösségben, hogy sértetlenül megmarad Péter -- az egész szeretetközösség élén álló -- székének primátusa.
Kívánatos, sőt rendkívül hasznos tehát, ha a püspöki konferenciák minden nagy kultúrkör határain belül szoros összeköttetést tartanak fönn egymással azért, hogy az alkalmazkodásnak e tervét állandó eszmecserével meg tudják valósítani.
Negyedik fejezet A MISSZIONÁRIUSOK
A misszionáriusi hivatás
23. Jóllehet Krisztus minden tanítványának vállalnia kell a hitterjesztés reá eső részét, az Úr Krisztus mégis újra meg újra kiszólítja a tanítványok közül azokat, akiket ő maga akar, hogy vele legyenek, és elküldi őket a nemzetekhez prédikálni. Éppen ezért, a Szentlélek által -- aki tetszése szerint osztogatja a közösség javára a karizmákat -- egyesek szívében missziós hivatást ébreszt, és egyúttal olyan intézményeket létesít az Egyházban, melyek az evangélium egész Egyházra kötelező hirdetését sajátos feladatként vállalják.
Különleges hivatás részesei ugyanis azok a bennszülött vagy külföldi papok, szerzetesek és világiak, akik természetes tulajdonságaik, tehetségük és alkatuk folytán készek is missziós tevékenység végzésére. A törvényes tekintélytől kapottt küldetéssel a hit és az engedelmesség nevében mennek el a Krisztustól még távol élőkhöz: a nekik szánt munkára vannak rendelve, mint az evangélium szolgái, "hogy a pogány népek a Szentlélektől megszentelt kedves áldozati ajándékká legyenek" Róm 15,16.
A lelkiség
24. Isten hívására pedig úgy kell válaszolni, hogy az ember nem hallgat a testre és a vérre, hanem egészen elkötelezi magát az evangélium ügyének. Ilyen választ azonban csak a Szentlélek indítására és erősítő kegyelméből lehet adni. A küldött ugyanis annak életébe és küldetésébe lép be, aki "szolgai alakot öltött és kiüresítette önmagát" Fil 2,7, ezért neki is késznek kell lennie arra, hogy egy életen át helytáll hivatásában, lemond önmagáról és mindenéről, amije eddig volt, és mindenkinek mindenévé lesz.
A misszionárius az evangéliumot hirdetve a nemzetek között, nagy bizalommal ismertesse annak a Krisztusnak a misztériumát, akinek küldetésében jár, az ő nevében beszéljen, ahogyan kell, nem szégyellve a kereszt botrányát. Szelíd és alázatosszívű mesterének nyomában járjon, s mutassa meg, hogy Krisztus igája édes, és az ő terhe könnyű. Valóban evangéliumi élettel, nagy türelemmel, béketűréssel, jósággal és őszinte szeretettel tegyen tanúságot Uráról, ha szükséges, egészen vére ontásáig. Kérjen Istentől erőt és bátorságot, hogy megismerhesse: éppen a megtapasztalt sokféle megpróbáltatásban és a nyomasztó szegénységben található a túláradó öröm. Arról pedig legyen meggyőződve, hogy Krisztus szolgájának sajátos erénye az engedelmesség: Krisztus is engedelmességével váltotta meg az emberiséget.
Az evangélium hirdetői, hogy el ne hanyagolják a bennük lévő kegyelmet, napról napra újuljanak meg lelkükben. A megyés főpásztorok és elöljárók pedig rendszeresen gyűjtsék egybe a misszonáriusokat, hogy hivatásuk reménységében megerősödjenek, és új indításokat kapjanak apostoli szolgálatukhoz. Erre a célra akár külön házat is rendezzenek be.
Lelkiségi és erkölcsi nevelés
25. A leendő misszionáriust különleges lelki és erkölcsi neveléssel készítsék föl nagyszerű feladatára. Rendelkeznie kell ugyanis kezdeményező bátorsággal, kitartónak kell lennie a munkában és állhatatosnak a nehézségekben; tudnia kell türelmes, erős lélekkel viselni a magányt, a fáradságot és a sikertelenséget. Nyílt lélekkel és kitárult szívvel közeledjék az emberekhez; szívesen vállalja a rábízott szolgálatokat; nagylelkűen alkalmazkodjék a számára idegen népek szokásaihoz és az új helyzetekhez; összefogásra készen és kölcsönös szeretetben segítse testvéreit és mindazokat, akik ugyanannak az ügynek szentelték magukat. Mindnyájan egy szív és egy lélek legyenek tehát a hívekkel együtt, az apostolok közösségének mintájára.
Ezeket az erényeket már a tanulmányi időben komolyan gyakorolják s fejlesszék, a lelki élet által pedig tegyék őket természetfölöttivé és életerőssé. Az élő hittel és rendíthetetlen reménységgel áthatott misszionárius legyen az imádság embere; lángoljon benne az erő, a szeretet és a józanság lelke; tudjon megelégedni azzal, amije van; igazi áldozatkészséggel hordozza önmagában
Jézus halálát, hogy Jézus élete működhessen azokban, akikhez küldték; a lelkekért való buzgóságból szívesen hozzon áldozatot, sőt önmagát áldozza föl a lelkekért, hogy "feladata mindennapos gyakorlásával növekedjék Isten és a felebarát szeretetében". Így Krisztussal együtt engedelmeskedvén az Atya akaratának, az egyházi hierarchia vezetése alatt Krisztus küldetését folytatja, és együttműködik az üdvösség misztériumával.
Elméleti és apostoli képzés
26. A különböző nemzetekhez küldöttek pedig, mint Krisztus jó szolgái, a hit és a helyes tanítás -- elsősorban a Szentírásból merített -- igéivel vö. 1Tim 4,6 táplálkozzanak, hatoljanak be mélyen Krisztus misztériumába, akinek hirdetői és tanúi lesznek.
Ezért minden misszionáriust -- papot, szerzetes testvért és nővért vagy világit -- feladatának megfelelően elő kell készíteni, és ki kell képezni, hogy a reá váró követelmények meg ne haladják képességeit. Elméleti képzésük kezdettől fogva vessen számot mind az Egyház egyetemességével, mind az egyes népek sajátosságaival. Ez érvényes azokra a tantárgyakra, melyek a rájuk váró szolgálatra készítik föl őket, nemkülönben olyan egyéb ismeretanyagra is, amelyeket hasznos elsajátítaniuk, hogy átfogó ismeretet szerezzenek a népekről, kultúrákról és vallásokról, de nemcsak a múltjukról, hanem a jelenükről is. Mindaz tehát, aki valamelyik néphez készül, becsülje nagyra annak ősi örökségét, nyelvét és szokásait. A leendő misszionárius föltétlenül végezzen missziológiai tanulmányokat, azaz ismerje meg az Egyház missziós tevékenységgel kapcsolatos tanítását és szabályait, tanulja meg, hogy a századok folyamán milyen tapasztalatokat gyűjtöttek az evangélium hirdetői, s azt is, hogy milyen a missziók jelen helyzete, s melyek a mai időkben hatékonyabbnak tűnő módszerek.
Ezt a fölkészítést pedig ki kell egészíteni ott, ahová küldik őket: a misszionáriusok a helyszínen még alaposabban ismerjék meg a nép történelmét, társadalmi szervezetét és szokásait: erkölcsi rendjét, vallása parancsait s azokat a mély eszméket, melyeket szent hagyománya alapján Istenről, a világról és emberről alakított ki. A nép nyelvét olyan fokon sajátítsák el, hogy könnyedén és csiszoltan használhassák, s így könnyebben találhassanak utat az emberek lelkéhez és szívéhez. Ezenkívül ismerkedjenek meg a sajátos lelkipásztori követelményekkel.
Egyesek alaposabban is készüljenek föl missziológiai intézetekben vagy más karokon, illetve egyetemeken, hogy tudjanak hatékonyabban különleges feladatokat is vállalni, és szaktudásukkal más misszionáriusok hasznára lehessenek a missziós munkában, mely különösen korunkban igen sok nehézséggel, de ugyanannyi kedvező alkalommal is találkozik. Ezenkívül nagyon kívánatos, hogy a területi püspöki konferenciáknak elegendő olyan szakembere legyen, akinek tudását és tapasztalatát fölhasználhatják, ha munkájukban valami nehézséggel találkoznak. Ne legyen hiány jó technikus szakemberekben és olyanokban sem, akik tökéletesen tudják alkalmazni a tömegkommunikációs eszközöket. Ez utóbbiakat tartsa mindenki igen fontosnak.
Missziós intézmények
27. A felsoroltakra minden misszionáriusnak feltétlenül szüksége van, de az egyének számára alig elérhetőek. A tapasztalat tanúsága szerint a missziót nem teljesíthetik különálló emberek, ezért a közös hivatás a meghívott személyeket intézményekbe vonzza, amelyekben egyesülnek erőik, alkalmas nevelést kaphatnak, s az Egyház nevében és a hierarchikus tekintély irányítása alatt végezhetik a tevékenységüket. Ezek az intézmények, melyek hosszú századok óta viselik a nap terhét és hevét, részben vagy teljesen a misszióra szentelték magukat. Gyakran óriási területeket bízott rájuk a Szentszék az evangélium hirdetésére, ahol Istennek új népet, saját pásztorát körülvevő helyi egyházat gyűjtöttek össze. A verejtékükkel, sőt sokszor vérükkel alapított egyházaknak buzgóságukkal és tapasztalatukkal legyenek segítségére testvéri együttműködéssel a lelkeket gondozva, vagy különleges szolgálatot végezve a közösség javára.
Olykor egy egész régióban vállaljanak el sürgős munkákat, például az evangélium hirdetését olyan csoportnak vagy népnek, amely valamilyen okból még nem hallott az evangéliumról, vagy annak mindeddig ellenállt.
Tapasztalataik alapján, ha szükséges, ők vállalják el azok kiképzését és segítését, akik a missziós tevékenységre csak átmenetileg vállalkoznak.
A felsoroltak miatt, s mivel napjainkban még igen sok népet kellene Krisztushoz vezetni, az ilyen intézményekre ezután is feltétlenül szükség lesz.