Második fejezet A MISSZIÓS TEVÉKENYSÉG

Bevezetés
10. Az Egyház, melyet Krisztus küld, hogy minden embernek és nemzetnek föltárja és kiárassza Isten szeretetét, jól tudja, hogy még igen nagy missziós tevékenység vár rá. Két milliárd ember -- s számuk egyre gyarapszik --, akiket a kultúra állandó kapcsolatai, régi vallási hagyományok, erős társadalmi kötődések hatalmas, zárt egységekbe fognak össze, még nem, vagy csak alig hallotta az evangéliumot; egy részük a nagy vallások valamelyikét követi, más részük az Isten fogalmáig sem jut el, vagy kifejezetten, sőt néha ellenségesen tagadja létezését. Az Egyháznak pedig, hogy mindenkinek fölajánlhassa az üdvösség misztériumát és az Istentől hozott életet, be kell illeszkednie minden közösségbe ugyanúgy, ahogyan Krisztus megtestesülésével beleolvadt azoknak az embereknek társadalmi és kulturális környezetébe, akik között élt.
I. A keresztény tanúságtétel
Az élet tanúságtétele; a párbeszéd
11. Az Egyháznak e közösségekben a belőlük származó vagy hozzájuk küldött gyermekei révén kell jelen lennie. Mert minden Krisztus-hívőnek, bárhol éljen is, élete példájával és tanúskodó szavával úgy kell megmutatnia a keresztségben magára öltött új embert és a Szentlélek bérmálásban elnyert erejét, hogy a többiek, látva jócselekedeteit, dicsőítsék az Atyát s jobban megértsék, mi az emberi élet valódi értelme és milyen egyetemes az emberek közössége.
Az Egyház gyermekeinek, hogy Krisztusról eredményesen tudjanak tanúságot tenni, őszintén becsülniük és szeretniük kell embertársaikat; ismerjék el, hogy tagjai a nagy közösségnek, és a mindennapi kapcsolatok ápolásával és munkájukkal vegyenek részt a kulturális és társadalmi életben; legyenek otthonosak a nemzeti és vallási hagyományokban; örömmel és tisztelettel ismerjék föl ezekben az ige rejtett magvait; ugyanakor vegyék észre a nemzetek között végbemenő mélyreható átalakulásokat is, és tegyenek meg mindent, hogy korunk emberei, akik a modern világ tudományát és technikáját rendkívüli figyelemmel kísérik, el ne idegenedjenek az isteni dolgoktól; ellenkezőleg, erővel törjön föl szívükből a vágy a kinyilatkoztatott igazság és szeretet után. Mint maga Krisztus vizsgálta az emberi szíveket és igazi emberi szóval vezette el őket az isteni fényhez, úgy az ő Lelkével eltelt tanítványok is ismerjék meg az embereket, akik között élnek, tartsanak kapcsolatokat velük, hogy azok az őszinte és türelmes párbeszédből megtanulhassák, milyen kincseket osztott ki a nemzeteknek a bőkezű Isten. Igyekezzenek ezeket a kincseket az evangélium fényébe állítani, fölszabadítani és az üdvözítő Isten uralma alá visszavezetni.
A szeretet érvényesülése
12. A Krisztus-hívők jelenlétét a közösségekben az a szeretet éltesse, amellyel Isten szeret minket, aki azt akarja, hogy mi is ugyanazzal a szeretettel szeressük egymást.
A keresztény szeretet valójában mindenkire kiterjed, származásra, társadalmi helyzetre és vallásra való tekintét nélkül; semmi nyereségre vagyis hálára nem számít. Miként ugyanis Isten ingyenes szeretettel szeret minket, úgy hiveinek is ugyanazzal a szeretettel kell gondoskodniuk az emberekről, mellyel Isten kereste az embert. Amint tehát Krisztus bejárt minden várost és falut, s gyógyított minden betegséget és bajt, annak jeléül, hogy elközelgett Isten országa, úgy az Egyház is ott van gyermekei által minden rendű és rangú ember, leginkább a szegények és elnyomottak mellett, és szívesen hoz áldozatot értük. Részt vesz ugyanis örömeikben és fájdalmaikban, ismeri törekvéseiket és problémáikat, s együtt szenvedi velük a halál gyötrelmeit. A békét keresőknek az evangélium fényét és békéjét nyújtva, testvéri párbeszédben kíván felelni.
A Krisztus-hívők a többiekkel együtt fáradozzanak a gazdasági és társadalmi kérdések megoldásán. Külön is törődjenek a gyermekek és fiatalok nevelésével minden típusú iskolában, melyeket nemcsak a keresztény ifjúság tanítása és nevelése kiváló eszközének kell tekinteni, hanem nagyon értékes szolgálatnak is -- főként a fejlődő nemzetek körében -- az emberi méltóság növelésére és az emberhez méltóbb életkörülmények előkészítésére. Ezenfelül vegyenek részt azoknak a népeknek erőfeszítéseiben, amelyek az éhség, a tudatlanság ellen harcolnak, s magasabb életszínvonal elérésére és a világbéke megszilárdítására törekszenek. A hívők készségesen és kellő okossággal kínálják föl együttműködésüket a magán és nyilvános intézményektől, kormányoktól, nemzetközi szervezetektől, különböző keresztény közösségektől, továbbá nem keresztény vallásoktól eredő kezdeményezésekhez.
Az Egyház azonban semmi módon nem akar beavatkozni az állam irányításába. Semmi más tekintélyt nem kíván magának, csak azt, hogy Isten segítségével szeretettel és hűséges szolgálattal szolgálhasson az embereknek.
Krisztus tanítványai -- életük és tevékenységük révén bensőséges kapcsolatban lévén embertársaikkal -- remélik, hogy ott is jól tanúskodhatnak Krisztusról és dolgozhatnak embertársaik üdvösségén, ahol nem hirdethetik nyíltan Krisztust. Mert nem csupán az emberek anyagi gyarapodását és jólétét szolgálják, hanem személyi méltóságukat és testvéri egységüket is törekszenek előmozdítani azokat a vallási és erkölcsi igazságokat tanítva, melyeket Krisztus világosított meg világosságával, s így fokozatosan szélesre tárják a kaput Isten felé. Az emberek ezáltal segítséget kapnak, hogy Istent és embert szeretve üdvözülhessenek, s világítani kezd előttük Krisztus misztériuma, amelyben megjelent az új ember, az Istenhez hasonlóvá alkotott teremtmény, akiben föltárul Isten szeretete.
II. Az evangélium hirdetése és Isten népének összegyűjtése
Az evangélium hirdetése és a megtérés
13. Ahol Isten kaput nyit arra, hogy beszélni lehessen Krisztus misztériumáról, minden embernek bátran és következetesen kell hirdetni az élő Istent és akit ő mindenki üdvösségére küldött, Jézus Krisztust; hogy a még nem keresztények, amennyiben szivűket megnyitja a Szentlélek, higgyenek és szabadon térjenek az Úrhoz, s őszintén ragaszkodjanak Krisztushoz, aki "az út, az igazság és az élet" Jn 14,6, aki betölti, sőt végtelenül felül is múlja lelkük minden vágyát.
Ez a megtérés természetesen csak a kezdet, de elegendő ahhoz, hogy az ember fölfogja: a bűntől megszabadulva bejuthat Isten szeretetének misztériumába, aki önmagával való személyes kapcsolatra hívja Krisztusban. Isten kegyelmének hatására ugyanis az újonnan megtért rálép arra a lelki útra, amelyen a hit által már részesedve a halál és a föltámadás misztériumában, leveti a régi embert, és egyre jobban felölti az új, a Krisztusban tökéletes embert. Ennek az átmenetnek, mely magával hozza a gondolkodás és az erkölcs fokozatos megváltozását, társadalmi következményeivel a magatartásban is meg kell mutatkoznia, és a katechumenátus ideje alatt lassan ki kell bontakoznia. Mivel pedig az Úr, akiben hisznek, az ellentmondás jele, a megtért ember nemritkán tapasztalja, hogy szakítanak vele vagy elidegenednek tőle, de megtapasztal örömöket is, amelyeket nem szűken mér Isten.
Az Egyház szigorúan tiltja, hogy bárkit is a hit elfogadására kényszerítsenek, vagy méltatlan módszerekkel, csábító ajánlatokkal befolyásoljanak; ugyanakkor hatátrozottan követeli mindenki jogát ahhoz, hogy rosszindulatú zaklatásokkal el ne riasszák a hittől.
Az Egyház ősrégi szokása szerint meg kell vizsgálni, s ha szükséges meg kell tisztítani a megtérés indítékait.
A katechumenátus
14. Akik az Egyház által a krisztusi hitet megkapták Istentől, azokat a liturgikus szertartásokkal vegyék föl a katechumenátusba, mely nem csupán a hittételek és parancsolatok előterjesztése, hanem a teljes keresztény életre nevelés, megfelelő hosszúságú újoncidő, amely alatt kiépül a személyes kapcsolat a tanítvány és Krisztus, a Mester között. A hittanulókat tehát megfelelő módon avassák be az üdvösség misztériumába; az evangéliumi erkölcsök gyakorlásával és meghatározott időközökben egymást követő szertartásokkal vezessék be őket Isten népe hívő, liturgikus életébe és szeretetgyakorlataiba.
A hittanulók a keresztény beavatás szentségei által kiszabadulva a sötétség hatalmából Krisztussal együtt meghalnak, eltemetkeznek és föltámadnak, elnyerik a fogadott fiúság Lelkét, és Isten egész népévél együtt ünneplik az Úr halálának és föltámadásának emlékezetét.
Kívánatos a nagyböjti és a húsvéti idő liturgiájának olyan megújítása, hogy az lelkileg jól fölkészítse a hittanulókat a húsvéti misztérium ünneplésére, melynek keretében a keresztség által újjászületnek Krisztusban.
A katechumenátus idején a kereszténységbe való bevezetés nemcsak a hitoktatók és papok, hanem az egész hívő közösség, különösen pedig a keresztszülők feladata. Így a hittanulók kezdettől fogva érezhetik, hogy Isten népéhez tartoznak. Mivel az Egyház élete apostoli élet, a hittanulók tanuljanak meg életük tanúságtételével és hitük megvallásával rész venni az evangelizációban és az Egyház építésében.
Végül a hittanulók jogállását az új egyházi törvénykönyvben világosan meg kell határozni. Ők ugyanis már kapcsolatban állnak az Egyházzal, már Krisztus házanépe, s nemritkán már a hit, a remény és a szeretet életét élik.
III. A keresztény közösség kialakítása
A hívők egybegyűjtése
15. A Szentlélek -- aki az ige elhintett magvaival és az evangélium hirdetésével minden embert Krisztushoz hív, és a szívekben fölébreszti a hitet --, amikor a Krisztusban hívőket a keresztség fürdőjében új életre kelti, egybegyűjti őket Isten egy népébe, mely "választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép" 1Pt 2,9
A misszionáriusok tehát, mint Isten munkatársai olyan hívő közösségeket hoznak létre, amelyek hivatásukhoz méltón az Istentől rájuk bízott papi, prófétai és királyi tisztet gyakorolják. Így a keresztény közösség Isten evilági jelenlétének élő jelévé válik; az eucharisztikus áldozat bemutatásával Krisztussal együtt szüntelenül átmegy az Atyához, figyelmes lélekkel táplálkozva Isten igéjével tanúságot tesz Krisztusról, szeretetben él és buzgón apostolkodik. A keresztény közösséget eleve úgy kell megszervezni, hogy amennyire csak lehet, maga gondoskodjék szükségleteiről.
A hívők közössége a saját nemzeti kultúra kincseinek birtokában mély gyökereket eresszen a népbe: viruljanak az evangéliumi lelkületű családok és megfelelő iskolák segítsék őket; alakítsanak társulatokat és csoportokat, melyek által a világiak apostolkodása képes az egész társadalmat evangéliumi szellemmel áthatni. Végül a szeretet uralkodjék a különböző szertartású katolikusok között.
Az ökumenikus szellemet is erősíteni kell az újonnan megkereszteltek között: őszintén becsüljék meg azt, hogy a Krisztusban hívő testvérek Krisztusnak a keresztségben újjászületett és Isten népe bőséges javaiban részesedő tanítványai. Amennyire a vallási helyzet engedi, az ökumenizmusról szóló határozat szellemében elő kell mozdítani az ökumenikus tevékenységet; a katolikusok fogjanak össze különvált testvéreikkel, amiben csak lehet együtt vallják meg Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hitüket a pogányok előtt, de legyen tőlük távol a közömbösség, a hitigazságok elködösítése éppúgy, mint az esztelen versengés. Dolgozzanak együtt elsősorban Krisztusért, közös Urukért: az ő neve egyesítse őket! Jöjjön létre az együttműködés magánszemélyek között éppúgy, mint a helyi főpásztor megítélése alapján az egyházak vagy egyházi közösségek és ezek szervezetei között.
Az Egyházban a minden nemzetből összegyűlt Krisztus-hívők "sem kormányzás, sem nyelv, sem a politikai élet berendezkedése szempontjából nem különböznek a többi embertől", tehát saját nemzetük tiszteletreméltó szokásai szerint éljenek Istennek és Krisztusnak; mint jó polgárok, őszintén és áldozatosan szeressék hazájukat, a más fajúak megvetését és a vad nacionalizmust a leghatározottabban utasítsák el maguktól, s legyenek a mindenkire kiterjedő emberszeretet apostolai.
Mindennek megvalósításában fontos szerepet kapnak és megkülönböztetett gondoskodást érdemelnek a világi hívők, tudniillik azok a Krisztus-hívők, akik a keresztség által Krisztus testébe épültek és a világban élnek. Az ő sajátosságuk, hogy Krisztus Lelkétől áthatottan kovász módjára belülről éltessék és rendezzék az evilági dolgokat, hogy azok állandóan Krisztus szerint menjenek végbe.
De nem elég, ha a keresztény nép csupán jelen van és meggyökerezett egy nemzetben, sem a példa apostolsága nem elég; azért vert ugyanis gyökeret, azért van jelen, hogy Krisztust szóval és tettel hirdesse nem keresztény polgártársainak, és segítse őket Krisztus teljes befogadására.
Márpedig az Egyház meghonosításához és a keresztény közösség növekedéséhez különféle szolgálatok -- a papi, a diákonusi és a hitoktatói szolgálat, valamint a katolikus akció -- szükségesek, melyeknek felkarolása és gondozása legyen mindenkinek szívügye. Feladataik betöltésükre isteni hívás nyomán vállalkoznak magukból a hívő közösségekből. Ugyanígy a szerzetesek és a szerzetesnők imádságukkal és szorgos tevékenységükkel nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak ahhoz, hogy Krisztus országa a lelkekben meggyökerezzen, megerősödjék és tovább terjedjen.
A bennszülött klérus megszervezése
16. Az Egyház nagy örömmel ad hálát a papi hivatás fölbecsülhetetlen ajándékáért, mellyel Isten annyi fiatalt megajándékozott a Krisztushoz újonnan megtért nemzetekben. Erősebb gyökeret ver ugyanis az Egyház, ha a hívek közösségei saját soraikból kapják az üdvösség szolgáit: a püspököket, a papokat és a diákonusokat, úgyhogy a fiatal egyházak lassan saját papsággal rendelkező egyházmegyei szervezetet kaphatnak.
Amit e Zsinat a papi hivatásról és a papnevelésről elrendelt, gondosan tartsák meg a most alakuló és a nemrég alapított egyházakban is. Nagyon fontosnak kell tartani, amiket ezek a határozatok a lelki nevelés, valamint a tudományos és lelkipásztori képzés szoros összekapcsolásáról, az egyéni és családi érdekeket föláldozó, az evangélium szerint alakított életről és az Egyház misztériumát megragadó benső érzék kifejlesztéséről tartalmaznak. A növendékek tanulják meg, hogy egészen Krisztus teste szolgálatának és az evangélium ügyének éljenek, hűséges munkatársként ragaszkodjanak püspökükhöz, és nyújtsanak segítséget társaiknak.
Ezen általános cél elérése végett a papnövendékek egész nevelése az üdvösség misztériumának fényében történjék, ahogyan az a Szentírásból föltárul. A liturgiában találják meg és éljék át Krisztus és az emberi üdvösség misztériumát.
A Zsinat rendelkezése szerint a papnevelés általános igényeit, beleértve a lelkipásztori és gyakorlati oktatás követelményeit is, hangolják össze azzal a célkitűzéssel, hogy a növendékekben mindig érvényesülhessen a nemzeti gondolkodás- és cselekvésmód. Tegyék őket nyílteszűekké és élesen látókká, hogy meg tudják ismerni és helyesen tudják értékelni nemzeti kultúrájukat; filozófiai és teológiai tanulmányaikban vizsgálják meg azokat a kapcsolatokat, melyek a hazai hagyományok és vallások, valamint a keresztény vallás között fennállnak. A papnevelés legyen tekintettel a terület lelkipásztori igényeire is: a növendékek tanuljanak az Egyház missziós tevékenységének történetéről, céljáról és módszeréről, s ismerkedjenek meg népük társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyaival. Ökumenikus szellemben neveljék és jól készítsék föl őket a nem keresztényekkel való testvéri párbeszédre. Mindez megkívánja, hogy a papsághoz szükséges tanulmányokat, amennyire lehetséges, mindenki a saját hazájában végezze, osztozva népe életkörülményeiben és szokásaiban. Végül fordítsanak gondot arra, hogy a növendékeket képezzék ki az egyházi adminisztrációra és vagyonkezelésre is.
Ezeken felül válasszanak ki alkalmas, bizonyos lelkipásztori gyakorlattal bíró papokat, és küldjék őket egyetemre vagy más tudományos intézetbe magasabb tanulmányokra, akár külföldre is, főképpen Rómába, hogy a fiatal egyházak bennszülött papjai sorában legyenek, akikkel megfelelő tudásuk és tapasztalatuk alapján nagyobb egyházi hivatalok is betölthetők.
Ahol a püspöki konferenciák alkalmasnak ítélik, vissza kell állítani az állandó diákonátus rendjét az Egyházról szóló konstitúció rendelkezése szerint. Tanácsos ugyanis, hogy azok a férfiak, akik ténylegesen diákonusi szolgálatot teljesítenek -- mint katekéták hirdetik Isten igéjét, a plébános vagy a püspök nevében távoleső keresztény közösséget vezetnek, szociális és karitatív szervezetekben dolgoznak -- megerősödjenek az apostoloktól áthagyományozott kézfeltétel által és közelebb kerüljenek az oltárhoz, hogy ezáltal a diakonátus szentségi kegyelmével hatékonyabban tölthessék be tisztüket.
A hitoktatók
17. Ugyancsak elismerést érdemel a férfi és női hitoktatóknak a pogány missziókban sok érdemet szerzett serege, akik apostoli szellemben, hatalmas tevékenységet kifejtve egyedülálló és nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak a hit és az Egyház terjesztéséhez.
Napjainkban, amikor a sokaság evangelizálására és lelkipásztori szolgálatára kevés a klerikus, nagyon fontos a hitoktatók munkássága. A kultúra haladásával is lépést tartva úgy kell tehát a hitoktatókat képezni, hogy a papok értékes munkatársai legyenek, s a lehető legjobban töltsék be egyre több új és sokrétű munkakörrel bővülő tisztségüket.
Szaporítsák tehát az olyan egyházmegyei és egyháztartományi iskolák számát, amelyekben a hitoktatójelöltek elsajátíthatják a katolikus tanítást, főként a biblikus és liturgikus ismereteket, a hitoktatás módszerét, a lelkipásztori gyakorlatot, és ahol megszilárdíthatják magukban a keresztény ember erkölcsi magatartását, nagy súlyt fektetve az imádságra és a lelki életre. Később is legyen módjuk részt venni olyan előadásokon és tanfolyamokon, amelyeken a szolgálatukhoz szükséges ismereteket tovább gazdagíthatják, lelkiéletük pedig táplálékhoz jut és erősödik.
A főfoglalkozású hitoktatóknak megfelelő fizetéssel biztosítsák az állásukhoz illő megélhetést és létbiztonságot. Kívánatos, hogy a Hitterjesztés Kongregációjának hivatalai megfelelő módon, külön segéllyel gondoskodjanak a hitoktatók képzéséről és eltartásáról. Ha szükséges és alkalmas, alapítsanak külön szervezetet a hitoktatók támogatására.
Az egyházak hálás lélekkel ismerjék el a kisegítő hitoktatók áldozatos munkáját, nélkülözhetetlen közreműködését. Közösségükben ők az előimádkozók és a vallási ismeretek közvetítői. Gondoskodni kell arról, hogy megfelelő tudásra és lelki érettségre tegyenek szert.
Ezenfelül kívánatos, hogy ahol alkalmasnak látszik a nyilvánosság előtt, liturgia keretében hivatalos egyházi küldetéssel lássák el a kellő felkészültségű hitoktatókat; így nagyobb tekintéllyel végezhetik a nép körében a hit szolgálatát.
A szerzetesek
18. Már az Egyház meghonosításának szakaszában gondoskodni kell a szerzetesi élet fölvirágoztatásáról, mely nem csupán értékes és elengedhetetlen segítséget nyújt a missziós tevékenységhez, hanem az Isten iránti bensőségesebb önátadás által ragyogóan szemlélteti és megérteti a keresztény hivatás benső természetét is.
Az Egyház meghonosításán fáradozó szerzetes intézmények -- melyeket áthat az Egyház szerzetesi hagyományát meghatározó természetfölötti gazdagság -- törekedjenek a kegyelmi adományokat minden nép szellemének és jellegének megfelelően kifejezni és átadni. Figyelmesen vizsgálják meg, hogyan lehetne a keresztény szerzetesi életbe átvenni azokat az aszketikus és szemlélődő hagyományokat, melyeknek csíráit Isten már az evangélium hirdetése előtt nem egyszer régi kultúrákban rejtette el.
A fiatal egyházakban a szerzetesi élet különböző formáit kell kialakítani, hogy Krisztus küldetésének és az Egyház életének különbözö szempontjait bemutassák, több irányú legyen közreműködésük a lelkipásztori munkában, s tagjaikat jól készítsék föl feladataikra. A püspöki konferenciák azonban vigyázzanak, nehogy ugyanolyan apostoli célkitűzésű szerzetek felesleges sokasága kárt okozzon a szerzetesi életnek és az apostolkodásnak.
Külön említést érdemelnek a szemlélődő élet meggyökereztetésére irányuló kezdeményezések. Egyesek a monasztikus intézmény lényeges elemeit megőrizve rendjük gazdag hagyományait akarják meghonosítani, mások viszont visszatérnek a régi szerzetesség egyszerűbb formáihoz; de valamennyien törekedjenek eltalálni a legszerencsésebb alkalmazkodást a helyi körülményekhez. Mivel pedig a szemlélődő élet hozzátartozik az Egyház teljes jelenlétéhez, a fiatal egyházakban is mindenütt vezessék be.