Arnold Janssen egyházmegyés papból lett szerzetes. 1875-ben alapította az Isteni Ige Társaságát (verbiták), mely ma az Egyház egyik legnagyobb missziós szerzetesrendje.
Érdekesség, hogy - akárcsak Lisieux-i Szent Teréz – Arnold atya sem volt soha misszióban; a Szentlélektől kapott sugalmazás alapján döntött a rendalapítás mellett. Mivel Németországban nem volt lehetősége elindítani a szerzetesrendet, ezért a szomszédos Hollandiában található Steyl-ben egy kocsmából kialakított épületben alapította meg az első missziósházat, melynek megnyitására 1875. szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján került sor. Néhány évvel később megalapította a rend női ágát is, a Szentlélek Szolgálóleányai rendet, illetve az Örökimádó Nővérek társaságát.
Arnold atya élete és tevékenysége először is az imádság alapvető jelentőségére mutat rá. Állandóan Isten akaratát kereste, és Jézus felhívását élte: „Keressétek először az Isten országát és az Ő igazságát. Minden más hozzá adatik nektek.” (Mt.6,33) Intenzív Isten keresése kitágította látókörét. Éberré tette, hogy figyeljen az idők jeleire. Az adódó lehetőségeket villámgyorsan lemérte, de a döntésre mindig kivárta a legkedvezőbb pillanatot. Állhatatos volt.
Szent Arnold apró növése és kissé darabos személyisége egyre inkább megmutatják, hogy az Isten szereti a világ szemében látszólag gyenge, jelentéktelen embereket.

Az első verbita misszionárius, a tiroli egyházmegyés papból lett szerzetes Josef Freinademetz 1879-ben kapta meg missziós kiküldetését Kínába. József atya úgy megszerette az „ő kínai népét”, hogy miattuk soha nem tért vissza hazájába. Azt akarta, hogy köztük legyen eltemetve, és még az égben is velük akart lenni. Ő a „felebaráti szeretet szentje”, ahogy az egyház megfogalmazta. Annyira kínaivá vált, hogy az ottani hívei új nevet adtak neki: Fu- Shenfu – a boldogság, szerencse papja. ’Mindenkinek, mindene’ lenni, a ’kínaiaknak kínainak’ lenni, élni és halni a kínai emberekért ezzel az alázattal tudott. József atya halálakor azt mondta egy kínai: „Úgy érzem, mintha apámat vagy anyámat vesztettem volna el.”
József atyának az egész embert átfogó lelkisége volt. Mégis szilárdan a földön állt. Azokat a munkákat is, melyek neki kevésbé feleltek meg, lelki látókörébe illesztette és teljes életét hivatása szolgálatába állította. Erre példa, mikor Taikiában, a tartományközpontban ismerteti a többiekkel a négy hetes tartózkodás célját: „Életünk túl rövid, az időnk túl drága ahhoz, hogy csak egy cseppet is eltékozolhatnánk belőle! Mindez igaz. De ez a hónap is Istenhez tartozik, egészen az Istené 720 órájával és mind a 43.200 percével együtt. Ezt az időt Isten az igazságosság mérlegére fogja tenni, és számon fogja kérni tőlünk.”
Felemelő látvány volt őt imádkozni látni. „Legtöbbször a szentélyben térdelt és nekünk mindig élménynek számított, ha őt imádkozni láttuk. A kép erről a térdelő papról kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben. Olyan benyomást keltett, hogy senki sem merte volna megzavarni. Az imádság embere jelent meg a térdelő papban. Jámborsága nyílt és lelkesítő volt.” (Tien bíboros)
Henninghaus püspök az imádságot nevezte annak a forrásnak, amelyből József atya élt. Az ima volt „életeleme és öröme”. Még akkor is, ha késő éjjelig dolgozott, időt szentelt az imára és a lelki-olvasmányra. A munkanap József atya számára nyáron már 3 órakor imádsággal és szemlélődéssel kezdődött. Térdelve imádkozta a breviáriumot, egyenes tartásban, támaszkodás nélkül.
Nem volt vezető típus, nem vállalt vezető szerepet, nem rendalapító, nem lett püspök. Egész életében a második volt. Nem írt jelentős teológiai művet, nem fejlesztett ki új missziós módszert. Nem is vértanúként halt meg, hanem mint sok más embertársa Kínában, tífuszjárvány áldozata lett.