Pápai Missziós Művek Pontifical Mission Societies

Hírek: XIV. Leó pápa azon a földön, amely misszionáriusként formálta őt: az őt váró nép sebei és reményeiVissza a listához

2026. november 13.

„Számos arccal találkoztam, amelyek arra tanítottak, hogy formáljam át az életemet és a döntéseimet – egyénként, megszentelt életű nőként és misszionáriusként egyaránt” – mondja Romina Guercio nővér, az az olasz misszionáriusnő, aki 2011 óta él Peruban. Korábban a Chiclayo-i egyházmegyében szolgált, jelenleg pedig az északi Andokban fekvő Pimpingosban tevékenykedik. Olyan arcokról beszél, amelyeken „nyomot hagyott a nélkülözés, a szenvedés, az egyenlőtlenség, a bizonytalanság, az igazságtalanság, a belső megosztottság és az anyagi szegénység”; ugyanakkor mindegyiküket összeköti „egy minden esélynek ellenszegülő remény – egy erős, szilárd hit, amely képes hinni Isten Igéjének mindent felforgató erejében.”

Ez az a Peru is, amely hozzájárult „Robert atya” lelkipásztori tapasztalatainak formálódásához.

Életútjának megismeréséhez több mint negyven évet kell visszatekintenünk az északi hegyvidék egyik kis falujába, ahol egy fiatal, az Egyesült Államokból érkezett Ágoston-rendi szerzetes olyan egyházi közösséggel találkozott, amelyben a hit a közösség és a javak megosztásának rendkívüli élményén keresztül nyilvánult meg.

A Pacaipampa és Chulucanas közötti misszió: „Hatalmas hit volt jelen.” Arthur Purcaro ágostonrendi szerzetes visszaemlékezése

1985-öt írtunk. Robert Prevost atya – aki az Egyesült Államokban és Rómában részesült képzésben, és kánonjogi háttérrel rendelkezett – megérkezett a Chulucanasban működő ágostonrendi misszióba. Arthur Purcaro atyával való első találkozására az Andokban fekvő Pacaipampában került sor, nem messze az ecuadori határtól.

„Az a csoport, amely a Chulucanas melletti sivatagos vidékről érkezett Pacaipampába, több mint nyolc órát töltött úton egy kisteherautóban” – emlékszik vissza a misszionárius. „Azért jöttek, hogy csatlakozzanak kis, három szerzetesből álló ágostonos közösségünkhöz, és együtt ünnepeljék Szent Ágoston liturgikus ünnepét.”

Az úti cél egy alig 120 családból álló falu volt, ahol nem volt sem villany, sem vezetékes víz, sem csatornarendszer, az egészségügyi és oktatási intézmények pedig a legalapvetőbb szintet képviselték csupán. Ez a világ fényévekre volt Chicagótól, Villanovától vagy Rómától. Ebben a környezetben találkozott a fiatal Prevost atya a hit és a közösségi élet olyan tanúságtételével, amely mély nyomot hagyott későbbi szolgálatán.

„Hatalmas hit, Istenbe vetett teljes bizalom jellemezte őket mindenben – igazi kincs volt ez. Olyan közösség volt, ahol az emberek összefogtak, hogy felépítsék saját otthonaikat, a kápolnát és az iskolát” – meséli Arthur atya. Anyagi helyzetük bizonytalansága a kapcsolatok gazdagságával, a szolidaritással és a Gondviselésbe vetett bizalommal párosult – olyan értékekkel, amelyekkel a fiatal misszionárius a mindennapi élet valóságán keresztül ismerkedett meg.

Nem csupán arról volt szó, hogy az emberek gyökeresen eltérő életkörülményekkel szembesültek. Chulucanasban egy olyan egyházi tapasztalat kezdett kibontakozni, amely a II. Vatikáni Zsinat tanításait igyekezett átültetni a mindennapi életbe: szervezett közösségek, a világiakra bízott feladatok, Isten népének formálódása, valamint az egyházhoz tartozás megélése közösségek egységeként.

Bob fiatal pap volt, kánonjogi képzettséggel, aki szakdolgozatát az ágostonos közösségen belüli tekintély szerepének szentelte. Chulucanasban saját szemével láthatta és tapasztalhatta meg, hogyan ölt testet a helyi lelkipásztori út során az az ágostonos eszmény, amely az Apostolok Cselekedetei második fejezetében gyökerezik.

A misszionáriusokra bízott feladat – magyarázza Purcaro atya – elsősorban az volt, hogy „építsék ott az Egyházat – mindenekelőtt Isten népét, és nem annyira a fizikai építményeket; bár ezek is szükségesek, de másodlagosak”. Ez az élmény „felnyitotta az ember szemét, és mélyen megérintette a szívét”, megmutatva, hogyan válhat az egyházi közösség az Evangélium konkrét tanúságtételévé, még olyan körülmények között is, ahol az alapvető szükségletek kielégítése is küzdelmet jelent.

Nem „a szegényekért”, hanem „a szegényekkel”

Chulucanas közösségeiben Robert atya a küldetés egy alapvető dimenzióját mélyítette el: az evangélium hirdetése találkozássá, osztozássá és tanúságtétellé válik – ugyanakkor magában hordozza a nyitottságot is arra, hogy az ember hagyja magát evangelizálni azok hite és tapasztalatai által, akikkel találkozik. A szegényekhez való közelség nem merült ki anyagi szükségleteik kielégítésében; sokkal inkább méltóságuk elismerését, életükben való részvételt, valamint egy olyan közösség kibontakozásának elősegítését jelentette, amelyben mindenki befogadva érezheti magát, és osztozhat a közös felelősségben.

„Minden nap, minden étkezés teljesen új élményt jelentett – olyat, amely lehetővé tette Prevost atya – és mindannyiunk – számára, hogy más szemmel lássuk a világot: azoknak a szemével, akik semmilyen más szolgáltatáshoz nem fértek hozzá, mint amit a helyi közösségek biztosítani tudtak” – emlékszik vissza Purcaro atya.

A misszionárius elmeséli, hogy vallási ünnepeken a családok mindannyian hoztak valamit egy közös üstbe, így a liturgikus ünnepség után mindenki részesülhetett egy meleg étkezésben. Egyszerű gesztus volt ez, amelyben a hitben megélt közösség a javak megosztása és a testvéri szolidaritás révén nyert kifejezést.

Chulucanasból Trujillóba

Ez az élmény elkísérte Prevost atyát az azt követő években is, Trujillóban, ahol az ágostonrendiek képzésének, valamint a legszegényebb negyedekben végzett lelkipásztori szolgálatnak szentelte magát. Itt – egyéb kezdeményezések mellett – közösségi konyhák létrehozását segítette elő, ahol a családok közösen készítették el és fogyasztották el az ételt; ezek a projektek a mai napig működnek.

A különbség – mutat rá rendtársa és barátja – abban rejlett, ahogyan a felkínált segítséget eleve elképzelték: „Nem olyanfajta nagylelkűségről volt szó, amely könnyen puszta segélyezési gyakorlattá – vagyis másokért végzett jótékonysággá – silányulhat. Ez utóbbi ugyanis magában hordozza annak veszélyét, hogy megalázza a rászorulókat, paternalista hozzáállást tükröz, és nem kezeli a problémák gyökerét. Ehelyett inkább arról volt szó, hogy az emberekkel *együtt* tesznek jót: tisztelettel meghallgatják őket, és közösen keresnek válaszokat a szegénység és a társadalmi kirekesztettség körülményeire.”

E tapasztalat révén alakította ki Robert atya azt a lelkipásztori stílust, amely a közelségen, a közös felelősségvállaláson, valamint azon a szemléleten alapul, hogy minden megkeresztelt személy „élő kő” az Egyház lelki épületében. „Isten népéért és Isten népével együtt lett pappá; készen arra, hogy az embereket ott fogadja, ahol éppen tartanak – nem pedig ott, ahol mi szeretnénk látni őket –, és hogy velük együtt haladjon az Evangélium által kijelölt cél felé” – jegyzi meg Purcaro atya. Olyan szolgálat volt ez, amely azt jelentette: „mindig mindenki felé nyitni, és soha senkit sem kizárni.”

Chiclayóban egy olyan egyház, ahol senki sem láthatatlan. Romina Guercio nővér visszaemlékezése

Sok évvel később a küldetés megélésének ez a módja új formát öltött Robert Prevost chiclayói püspöki szolgálatában. Erről tanúskodik Romina Guercio nővér is, akit 2017-ben az akkori püspök hívott meg az egyházmegyei pasztorális animációs csoportba. „Egy szinodális út első lépéseit tettük meg egy olyan egyházmegyei környezetben, ahol a nők gyakorlatilag »láthatatlanok« voltak – a szavuknak semmilyen súlya nem volt” – emlékszik vissza a szerzetesnővér. „Nagyon kevesen voltunk: csupa pap, egy világi hívő és jómagam – az egyetlen nő.”

Egy nő jelenléte ebben a testületben jelentős újítást jelentett, de mindenekelőtt annak a növekvő tudatosságnak a jele volt, amely az összes megkereszteltnek az Egyház életében és küldetésében viselt közös felelősségére vonatkozik. „A csapatban végzett munka tapasztalata mindenki számára újdonság volt, mivel rávilágított a változás sürgető szükségességére – az együtt haladás irányába történő elmozdulásra. Egy olyan Egyházra mutatott rá, amely nem kizárólag a papságé, hanem mindenkié – világiaké, megszentelt életűeké, férfiaké és nőké egyaránt –, ahol minden egyes személyt saját, belső értéke alapján ismernek el.”

 

Romina nővér felidézi azt a tapintatot és elszántságot, amellyel a püspök irányította ezt a folyamatot: „Robert püspök rendkívül kényes feladatot látott el azáltal, hogy összefogta a szálakat; nagyfokú meghallgatási készségről, kiegyensúlyozottságról és gyakorlati érzékről tett tanúbizonyságot. Egy új, a szinodalitás jegyében zajló utat nyitott meg, feltárva az Egyház valódi arcát.” Ez a beszámoló – évtizedekkel később – egybecsengeni látszik Purcaro atya visszaemlékezésével. Valóban, még Trujillóban Prevost már támogatta a világi önkéntesek – férfiak és nők – által vezetett közösségeket, elismerve képességeiket és felelősségvállalásukat; olyan lehetőségeket, amelyeknek az akkori perui társadalomban nem mindig nyílt tér a kibontakozásra.

Chiclayóban a szinodalitás nem korlátozódott csupán az egyházi struktúrákra. Konkrét közelséggé vált az emberekhez, különösen a legnagyobb szenvedéssel járó helyzetekben. „Robert püspök esetében világosan megmutatkozott az Evangélium elsődlegessége és a szegények központi szerepe” – meséli Romina nővér. „Számos alkalommal láthattuk a saját szemünkkel, hogy ő volt az első, aki jelen volt, és – egészen gyakorlati módon – »bepiszkolta a kezét« azokban a nehéz helyzetekben, amelyekkel Perunak szembe kellett néznie; gondolok itt például az El Niño jelenségre, a COVID-19-re vagy a Yaku ciklonra.”

A szerzetesnővér élénken őrzi szívében egy olyan püspök emlékét, aki a legeldugottabb, legnehezebben megközelíthető közösségek szolgálatának szentelte magát: „Nyitott tenyérrel, munkára készen, sárral borított csizmában volt jelen a legtávolabbi, legzordabb vidékeken is – szükség esetén akár lóháton utazva.” Vészhelyzetekben nem egyedül próbált megoldást találni, hanem együttműködési hálózatokat épített ki világiak, megszentelt életűek, intézmények és egyesületek bevonásával, mindenkit a maga lehetőségei szerint mozgósítva. „Jelenléte nem a sok szón alapult, hanem azon a képességen, hogy ott legyen, és osztozzon népének örömeiben és bánataiban.”

A „perui pápára” várva

A mai Peru, amely XIV. Leó pápát várja, még mindig hordozza azokat a sebeket, amelyeknek Robert atya is tanúja volt missziós évei során.

Romina nővér, aki az északi Andok lakossága körében él, mély ellentmondásokkal terhelt országként írja le Perut. „Az elsődleges, sürgető válság a szegénység” – állapítja meg, rámutatva azokra a nehézségekre, amelyekkel számos család küzd az alapvető szükségletekhez és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés terén. Ezt tetézi az erőszak, a félreesőbb vidékeken előforduló bántalmazások, a bizonytalanság, valamint a korrupció olyan mértéke, amelyet a misszionárius nem csupán politikai problémának, hanem „jelentős csapásnak és erkölcsi rossznak” nevez. Peruban még számos seb vár begyógyulásra; az országnak – mélyen és teljes mértékben – magába kell szívnia mindazt, ami lehetővé teszi az igazán teljes életet: a szabadságot, az igazságot, az igazságosságot és a stabilitást. Ezek nélkül nem érheti el a békét.

Mégis, a szerzetesnővér elbeszélése szerint a sebek nem határozzák meg az ország arculatának egészét.

„Peru az emberi gazdagság fényében ragyog – egy mélyreható életerő jellemzi, ahol minden olyan szépségben tör elő, amely színekről, vendégszeretetről, ünneplésről, osztozásról és nagylelkűségről tanúskodik.” Ez pontosan ugyanaz a gazdagság, amellyel Arthur atya negyven évvel korábban Pacaipampában találkozott: olyan közösségekkel, amelyek készek voltak megosztani azt a keveset, amijük volt, támogatni egymást, és hitükben erőt meríteni a megpróbáltatások elviseléséhez, valamint a reménybe való kapaszkodáshoz.

Romina Guercio nővér számára az Egyház jelenléte e sebesült emberiség mellett arra hivatott, hogy tanúságot tegyen minden ember méltóságáról, és előmozdítson egy igazságosabb társadalmat – olyat, amelyben az alapvető jogokat nem kiváltságoknak tekintik, hanem annak az igazságosságnak a kifejeződéseként, amely minden embert megillet.

Ez a szemléletmód Arthur Purcaro atya tanúságtételében is visszaköszön: „Az Egyház nem önmagára irányuló; azért létezik, hogy hozzájáruljon egy mindenki számára jobb világ megteremtéséhez. Az Egyház feladata az egység előmozdítása, a sokszínűség tiszteletben tartása és megbecsülése mellett. Nem arra hivatott, hogy külön társadalmat építsen, hanem arra, hogy lehetővé tegye: az Evangélium kovásza kifejtse hatását a tésztában, és gyümölcsöt hozzon.”

Amikor Prevost püspök 2023-ban elhagyta Chiclayót, Romina nővér megosztott egy megérzést rendtársaival: „Meglátjátok, előbb-utóbb pápa lesz belőle” – idézi fel. „Ez egyfajta megérzés volt, amely életének következetességéből és abból az egyensúlyból fakadt, amelyet pásztori szolgálatába vitt – egy olyan pásztoréba, akit népe szeretett” – magyarázza ma. „Ami a leginkább megfogott, az az a hangsúly volt, amelyet a szinodalitás kihívására helyezett: egy Egyház mindenkiért! Nem egy olyan Egyház, amelyet néhány kiemelt személy határoz meg, ahol a legjobb helyekért tolonganak, vagy hatalomra és kiváltságokra törnek – hanem egy közös út, amelyen a legerősebbek támogatják a legkiszolgáltatottabbakat, és ahol a gyengék és a láthatatlanok hangja visszanyeri valódi értékét.”

A választás napján, az Andokban található misszióban az internetkapcsolat alig működött. Amikor Romina nővér végre meghallotta az új pápa nevét, mélyen meghatódott. „Gombóccal a torkomban arra gondoltam: megválasztásával az Úr egy simogatást ajándékoz az egész emberiségnek.”

Purcaro atya szintén különleges emléket őriz azokról a napokról. Nem sokkal a konklávé előtt Rómában vacsorázott együtt barátjával, „Bobbal”. Aztán látta őt megjelenni a Szent Péter-bazilika loggiáján, immár XIV. Leóként. „A loggiáról, mélyen meghatódva, szívből szólt” – emlékszik vissza. „Kifejezetten a perui néphez fordult, spanyol nyelven. Azt üzente nekik – és az egész világnak –, hogy különleges helyet foglalnak el a szívében.”

Leó pápa most Péter utódaként tér vissza Peruba; azzal a küldetéssel, hogy megerősítse testvéreit a hitben, és bátorítsa annak az egyháznak az útját, amelyet ő maga is belülről ismer – minden gazdagságával és küzdelmével együtt. Azok számára a közösségek számára, amelyek missziós évei alatt mellette álltak, ez az apostoli látogatás különleges jelentőséggel bír: a közös élmények emléke és az evangelizációs lendület megújulásába vetett remény fonódik össze benne.

„Akik ismerték őt, azok számára ez kétségtelenül egy kedves barát hazatérését jelenti” – mondja Romina nővér. „Általános öröm tölti el azok szívét, akik nagy meghatottsággal várják őt.” A szerzetesnővér reményei szerint ez az öröm hozzájárulhat az országon belüli szakadások begyógyításához, új utakat nyitva a párbeszéd, a közösség és a kiengesztelődés felé.

Arthur atya is érzékelte a közösségek lelkesedését. Tudja, hogy a pápa nem találkozhat személyesen mindazokkal a barátokkal és emberekkel, akikkel élete oly sok évét megosztotta. „Személyes szinten nagyon nehéz lesz számára, hogy nem tölthet időt azokkal a barátokkal és emberekkel, akiket már oly sok éve ismer” – jegyzi meg. Mégis meggyőződése, hogy XIV. Leó – az Evangéliummal együtt – örökre magával viszi ezt a köteléket.

Chulucanas hegyeitől Trujillo városnegyedeiig, a Chiclayói Egyházmegyétől az egyetemes Egyház vezetéséig ez a missziós hivatás különféle formákat öltött és különféle feladatokkal járt, miközben mindvégig az Evangéliumban és az ágostoni hagyományban gyökerezett. „Az imádság embere ő, aki azt szeretné, ha mindenki tudná: Isten szereti őt” – mondja Arthur atya. Romina nővér pedig – visszhangozva a perui közösségek várakozását – hozzáteszi: „Olyan pápát várunk, aki testvérünk, atyánk és fontos támpontunk volt – valaki közülünk, egy *hermano del camino*, vagyis útitárs és testvér az úton.”

 

(Fides hírügynökség)