Az 1962 októbere és 1965 decembere között zajló zsinat négy ülésszakán részt vevő közel 2500 püspök közül Sheen aktívan kivette részét a vitákból, és jelentős írásos nyomot hagyott felszólalásai révén. XXIII. János pápa először a zsinat előkészítő szakaszában a Katolikus Akció Bizottságába, majd a Missziós Bizottságba nevezte ki; a zsinat teljes ideje alatt ő maradt a testület egyetlen amerikai tagja, aki évente három-négy alkalommal is átszelte az Atlanti-óceánt az ülések kedvéért – amelyeket, akárcsak magát a zsinatot, teljes egészében latin nyelven tartottak. Jelenlétére XVI. Benedek pápa is visszaemlékezett 2012-es látogatásakor, amelyet a Verbita Misszionáriusok nemi-i „Ad Gentes” házában tett – ott, ahol a bizottság az üléseit tartotta: „Olyan sok nagy teológus társaságában lehettem, akiknek az a szép és fontos feladat jutott, hogy megszövegezzék a misszióról szóló dekrétumot.” Miután megemlítette Schütte atyát, az Isteni Ige Társasága (verbita misszionáriusok) legfőbb elöljáróját – aki Kínában élt, „tele missziós lendülettel és azzal a vággyal, hogy új lendületet adjon a missziós szellemnek”, s aki őt meghívta –, szólt Fulton Sheenről is, „aki esti előadásaival lenyűgözött minket”, valamint Congar atyáról és a leuveni missziológusokról. „Számomra – mondta XVI. Benedek – lelki gazdagodást, nagy ajándékot jelentett ez. A dekrétum nem ütközött komoly ellenállásba. Mégis volt egy vita – amelyet sosem értettem igazán mélyrehatóan – a leuveni és a münsteri iskola között: vajon a misszió elsődleges célja az *implantatio Ecclesiae*, vagyis az Egyház meghonosítása, avagy az evangélium hirdetése? Ám minden egyetlen közös dinamika felé tartott: arra a szükségességre, hogy elvigyük a világba Isten Igéjének fényét, Isten szeretetének fényét, és e hirdetés által új örömöt adjunk.”

Roncalli pápa magánbeszélgetései

Jóval a zsinat megnyitása előtt Sheen már megérezte, hogy változás közeleg a katolikus egyházban.

Amikor 1959 nyarán – alig néhány hónappal azután, hogy XXIII. János bejelentette a zsinat összehívására vonatkozó szándékát – Lourdes-ban imádkozott, az amerikai püspökre mély benyomást tett az egyszerű zarándokok tömege. „Íme, a szegények egyháza” – mondta egyik kísérőjének, mindenekelőtt a lélekben szegényekre utalva; ezzel olyan szemléletmódot vetített előre, amelynek később a zsinati üléseken is hangsúlyt adott. Ezt a szemléletmódot részben az a valódi, személyes kapcsolat alapozta meg, amely a kezdeményező pápához fűzte.

Sheen – aki a Pápai Missziós Művek nemzeti igazgatójaként évente találkozott XXIII. Jánossal – bizalmas kapcsolatba került az egyházfővel: a pápa még a nyilvános bejelentés előtt közölte vele a zsinat összehívásáról szóló döntését, sőt, lakosztályában tett egyik esti magánbeszélgetésük alkalmával püspöki gyűrűt és mellkeresztet adott át neki e szavakkal: „Most tedd a zsebedbe, és egyelőre rejtsd el őket. Nem akarom, hogy a többi püspök irigykedni kezdjen.”

Az Egyház „szegénységtől sebzett” küldetése

Sheen meggyőződését tovább mélyítették a zsinat előtt és alatt tett latin-amerikai és afrikai prédikációs körutak: argentínai és brazíliai evangelizációs kampányok, kenyai missziós állomások, valamint az apartheid-kori Johannesburg egyik szegregált települése. „Kevésbé a szegénység problémájára, inkább magukra a szegényekre kezdtem összpontosítani” – írta később, hozzátéve: „Az utazás csupán megerősíti a teológia tanítását, miszerint az emberiség egy.”

Egyetlen zsinati dokumentumon hagyott legjelentősebb nyoma a missziókról szóló – később *Ad Gentes* néven ismertté vált – tervezet körüli vitához kötődik. 1964. november 9-én, huszonnyolc zsinati atya közül utolsóként szólalva fel – miután sokan bírálták a korai tervezetet –, Sheen új megvilágításba helyezte a kérdést: a fogalmi jellegű „Mik a missziók?” kérdés helyett a gyakorlati „Hol vannak a missziók?” kérdést tette fel. Azzal érvelt, hogy missziók nemcsak a „nem keresztény területeken” léteznek, hanem olyan szegény, paphiánnyal küzdő egyházmegyékben is, amelyeket soha nem soroltak hivatalosan a missziós területek közé; olyan püspökök fordultak hozzá segítségért, akiknek területén mindössze „hét-tíz pap jutott 50 000 négyzetmérföldnyi terület ellátására”. Így szólt hozzájuk: „Keresztény dolog ez? Katolikus dolog ez? Méltó Krisztus szeretetéhez azt mondani nekik: »Ti nem tartoztok a missziós területhez«?” Rámutatott, hogy VI. Pál pápa *Ecclesiam Suam* kezdetű enciklikája is csak ritkán használta a „misszió” kifejezést, inkább a „párbeszéd” fogalmát részesítve előnyben, és óvott a joghatósági alapú megosztottságtól: „Krisztus Testében nincsenek »új egyházak«, nincsenek »régi egyházak«, hiszen mindannyian e Test élő, egymástól függő sejtjei vagyunk” – mondta. Megoldásként támogatta a tervezetben már szereplő egyik elképzelést: egy új koordináló testület, az „Evangélium Terjesztésének Központi Tanácsa” létrehozását, amelyet „a missziók sokfélesége jelentette probléma valódi katolikus megoldásának” nevezett.

Az egyik atya azt indítványozta, hogy a szegénységre vonatkozó minden utalást töröljenek a szövegből; Sheen ezzel szemben az ellenkező álláspontot képviselte, arra kérve az atyákat, hogy „tegyék az ujjukat a 30. szélességi körre”; ...vezessük végig a földgömbön, kissé Kína fölé emelve azt”, mivel „gyakorlatilag minden jólét a 30. szélességi körtől északra összpontosul, míg a világ szegénységének nagyobb része – vagyis Afrika, Ázsia és Latin-Amerika – a 30. szélességi körtől délre található”. Beszédét a zsinat kapcsán leginkább emlékezetes mondatával zárta: „Ahogyan a tisztaság volt a tridenti zsinat, az engedelmesség pedig az I. Vatikáni Zsinat gyümölcse, úgy legyen a szegénység szelleme e II. Vatikáni Zsinat gyümölcse”, hozzátéve, hogy „csak a szegénység által megsebzett Egyház képes megtéríteni a kételkedő világot”.

A végső határozatot – amely az első volt a zsinat történetében, amelyet kifejezetten a missziós tevékenységnek szenteltek – nagy többséggel fogadták el; a dokumentum számos ponton visszhangozta Fulton Sheen elképzeléseit: határozottan megerősítette az Egyház szegények iránti kötelességét, szorgalmazta a koordinációt a Hit Terjesztésének Társaságán keresztül, valamint kinyilvánította, hogy minden püspököt „nem csupán egyetlen egyházmegye számára, hanem az egész világ üdvösségére szenteltek fel”.

Sheen ugyanezt a logikát követte a papi képzésről szóló *Optatam Totius* című dekrétum megszövegezésekor is: szorgalmazta, hogy minden papnövendék „látogassa és segítse a betegeket, a szegényeket, a nem katolikusokat, a hittől eltávolodott katolikusokat... a fogvatartottakat és a munkásokat”, a nyarakat pedig létszámhiánnyal küzdő missziókban töltse, hogy „viselje a nap terhét és hevét”. A végleges szöveg némileg mérsékelte ezt az indítványt. Sheen – Francis Joseph Spellman bíborossal együtt – határozottan támogatta a világiak apostolkodásáról szóló *Apostolicam Actuositatem* című dekrétumot is, amelyet végül 2340 igen és 2 nem szavazattal fogadtak el.

Sheen két alkalommal is szorgalmazta, hogy a nőkkel kapcsolatban átfogóbb állásfoglalás szülessen: először egy külön nyilatkozat elfogadtatására tett sikertelen kísérlet révén – azzal érvelve, hogy „a vallásban elhanyagolták a női princípiumot... és olyan korszakba léptünk, amelyben a nők saját identitásra tesznek szert” –, majd később, a *Gaudium et Spes* kezdetű zsinati konstitúció kidolgozása során azoknak az erényeknek a hangsúlyozásával, amelyeket véleménye szerint kizárólag a nők hoztak el a civilizáció számára: „tisztaság, a gyengék oltalmazása, áldozatkészség, gyermeknemzés, valamint az emberi élet támogatása és gondozása”. Ezzel a konstitúcióval kapcsolatban Sheen különösen méltatta azt az igazságot, miszerint „az emberi személy méltósága és szabadsága elválaszthatatlan az üdvösségtől”, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a cél elérése érdekében az Egyháznak két buktatót is el kell kerülnie: „A megoldás nem a világtól való elszigetelődésben rejlett... de az Egyház nem válaszolhatott arra a kihívásra sem, amelyet a világ a kereszten függő Főjének szegezett: »Szállj le, és hinni fogunk«.”

A zsinat utáni „felfordulás” és az egyháztörténet

Sheen a zsinat utáni előadásai némelyikében újra foglalkozott ezzel az egyensúllyal; érvelése szerint a felfordulás oka egyetlen szó félreértésében rejlett: „Az Egyházban a II. Vatikáni Zsinat óta tapasztalt zűrzavar mind a »világ« szó félreértése körül forgott” – mondta, különbséget téve a szó Isten jó teremtéseként vett jelentése és a Szentírásban más értelemben – vagyis istentelen szervezetként – használt „világ” fogalma között. Ha ez a megkülönböztetés elmosódik – figyelmeztetett –, minden az ellenkezőjére fordulhat: „Mintegy ötven évvel ezelőtt az emberek azt mondták: »Szentebb vagyok nálad«; ma azt mondják: »Világiasabb vagyok nálad«.”

Emellett két végletre szakította Isten népét: „A pszichotikus azt hiszi, hogy kettő meg kettő öt, a neurotikus pedig azt hiszi, hogy kettő meg kettő négy, és emiatt dühöng” – mondta –, így „a pszichotikusok szenilissé tették volna az Egyházat, a neurotikusok pedig öngyilkosságba hajszolták volna”.

Sheen az egyetemes zsinat utáni nyugtalanságot az egyháztörténelem tágabb összefüggésrendszerébe helyezte; önéletrajzában így írt erről: „A zsinatot követően kialakult feszültségek nem érik meglepetésként azokat, akik ismerik az Egyház teljes történetét. Történelmi tény, hogy valahányszor kiárad a Szentlélek – például az Egyház egyetemes zsinata idején –, elkerülhetetlenül megjelenik az ellenhatás is a Lélek ellensége, vagyis a démoni erők részéről. Már a kezdetekkor, közvetlenül Pünkösd és a Lélek apostolokra való leszállása után üldözés tört ki, és sor került István megölésére. Ha egy egyetemes zsinat nem váltana ki nyugtalanságot, szinte kételkedni lehetne abban, hogy a Szentháromság harmadik személye munkálkodott az összegyűltek között.”

Ugyanerre a veszélyre hívta fel ismét a figyelmet „Az ördög hatalma a mai világban” című lelkigyakorlatán; ekkor a Sátán által Krisztusnak a pusztában felkínált kísértésekből kiindulva az utolsót – a világ feletti uralmat az imádásért cserébe – azzal a megpróbáltatással azonosította, amellyel magának az Egyháznak is szembe kell néznie. A kísértő logikáját így fogalmazta meg: „A teológia politika: felejtsd el Istenedet, felejtsd el a bűnt, felejtsd el a bűntudatot, felejtsd el az életszentséget; foglalkozz inkább politikával.”

Sheen számára a zsinat világ felé forduló nyitottsága sem árulásnak, sem megadásnak nem számított. Ő maga is régóta gyakorolta ezt a fajta párbeszédet: prédikációiban és írásaiban szokatlanul széles körű intellektuális, vallási és világi forrásokra támaszkodott – ez a megközelítés közel állt az ősi *semina Verbi* (az Ige magvai) teológiájához, amely szerint az Ige magvai minden kultúrában és közegben szétszóródtak. Olyan szemléletmód volt ez, amely minden helyzetben a szükséges megkülönböztető képességgel élt, hogy elválassza a jó búzát a konkolytól, és segítse az előbbi gyökeresedését.

(Fides hírügynökség)