A mai evangélium utolsó mondata magára vonhatja figyelmünket: „Attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni”. Mink van, amit nem az Úrtól kaptunk volna? Nincs semmink. Minden az Úrtól jön: szüleink, életünk, minden, amit életünk során megszereztünk, a nevelésünk, az oktatásunk, az anyagi és szellemi javak és természetesen minden, ami lettünk. A kérdés: mit csináltunk abból, amit kaptunk?

Jézus azt kéri tőlünk, hogy ne utánozzuk a szolgát, aki aggódik ura visszatértétől. Hallgassuk meg még egyszer: „De ha az a gonosz szolga azt mondja szívében: ’Késik jönni az én uram’, és elkezdi verni szolgatársait, eszik és iszik a részegekkel: megjön majd az ura annak a szolgának azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem gondolja. Elkergeti őt és a képmutatók sorsára juttatja” (Mt 24,48). Természetesen gondolhatunk a világ végére, de az Úr minden nap eljön hozzánk, kihívások elé állít és megkérdezi, hogy szolgálatban vagyunk-e még. Szolgálatában vagyunk-e Istennek, az egyháznak, testvéreinknek?

Az evangéliumi történetekben és beszélgetésekben nem találunk meghívást a munkára vagy utasításokat a munkáról. De azt mondják, Jézus „ács” volt (Mk 6,3), egy ács fia (Mt 13,55). Első tanítványai halászok voltak (Mk 1,16-20), az egyik adóbehajtó volt (Mk 2,14). Lesz egy átmenet az apától tanult mesterségből, melynek a funkciója a család fenntartásának a biztosítása, egy karizmatikus „hivatás” által felemelt szolgálatig, melyet Isten vagy egy szószólója segített, hogy egy új foglalkozást teremtsen a sokaság javára, egy kicsit olyan, mint Mózes, Dávid és Izrael többi vezetője. Gondoljunk Elizeusra és Ámosra, akik parasztok vagy földművesek voltak, és próféták lettek. Az apostolok például megváltoztatták hivatásszerű életüket a Jézussal való találkozásnak köszönhetően. Nem előléptetésről van szó, emberi mértékkel mérve. Inkább egy hívásról, hogy az Úr „szolgái” legyenek, szellemi természetű munkában, ami üldözéssel (Mt 5,11-12), megalázással (Mt 23,11-12), sőt az élet elvesztésével is (Mt 16,25; 23,34-35) együtt járhat.

A példabeszédekben különböző munkákról beszélnek: magvető (Mt 13,3), napszámos (Mt 20,1), gyöngykereskedő (Mt 13,45), házmester (Mt 24,45), intéző (Lk 16,1), de a háziasszony is, aki dagasztja a lisztet (Mt 13,33). Van egy meghívás arra, hogy szeressük a komolyságot a munkában, a figyelemmel és a bölcsességgel együtt, ezek olyan tulajdonságok, amik megbízhatóvá teszik a szolgát (Mt 8,9; 24,45; 25,21). Buzdítva van a bizalom érzése is egy biztos eredményben, ami a jól végzett munka gyümölcse (Mt 7,24-25; 24,46; 25,29). Nincs más érdem abban, hogy méltók legyünk az Istenre, mert mindenkinek „haszontalan szolgának” kéne tartania magát, aki egyszerűen azért boldog, mert megtette a kötelességét (Lk 17,10).

Beszélnünk kell a tanítás és gyógyítás munkájáról, amiket a tanítványoknak végezni kell, Jézust követve (Mt 9,37-38; Jn 5,17; 9,4). Hasonlítsuk össze ezt a munkát a szántóvetőével, a kaszálóéval, a pásztoréval vagy a halászéval. Ez a munka gyümölcsöt hoz, vagy fizetést várunk érte, a végzett szolgáltatásért munkadíjat (Mt 10,10; 20,2; Lk 10,7)? Biztosan egy metaforáról van szó? A lelki természetű elfoglaltságokat értékelik. A Mester vágyát tartós égi munkadíj iránt fejezi ki, ami igen nagy boldogsággal tölti el az embert. Túl kell lépnünk Qohelet-nek az emberi cselekvés hiúságáról írt kritikáján. „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Tessz 3,10). Ez Pál apostol tanácsa. „Aki lopott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját kezével szerezzen javakat, hogy legyen miből adnia a szűkölködőnek” (Ef 4,28). Nemcsak saját magunkról kell gondoskodnunk, hanem meg kell osztanunk másokkal is, főleg azokkal, akik hátrányos helyzetben vannak. Ebben a közegben/körzetben Pál úgy mutatja magát, mint egy példa, amit utánozni kell. Valóban, Krisztus és a tanítványok műve magát Istent utánozza (Jn 4,34; 5,17; 17,4). Egy inspiráló minta lesz az ember minden munkaágazata és módja számára, bevezetve a „szolgálat” (Lk 22,26-27; Jn 13,13-17) és „ingyenesség” (Mt 10,8; 2Kor 11,7) elvét, de a javak felhalmozásáról való lemondást is (Mt 10,10). A bőkezűség is erősen óhajtott tulajdonság, mert megengedi másoknak, hogy élvezzék munkájuk gyümölcsét (Mt 19,21). Ez a megosztás nem a szeretetnek egy világos jele?

A szolgálatként elvállalt munka (diakónia), amit az Úr rendelt, gyümölcsöt hoz mindenki számára (1Kor 9,22). Így hát fontos, hogy legyenek munkatársaink, jó munkatársaink az értékes feladatban, hogy hirdessük az evangéliumot, akik végülis „Isten munkatársai” (1Kor 3,9; Mk 16,20). A misszionáriusi munkát a mezőgazdasági (1Kor 3, 5-9)  és az építő (1Kor 3, 10-14) munkához lehet hasonlítani. De el kell ismerni, hogy csak Isten növesztheti a növényt (1Kor 3,7). Csak Krisztus az épület szilárd alapja, ami az egyház (1Kor 3,11).

Tehát fontos köszönetet mondani az Úrnak, ha annak, amit csinálunk, sikere van: „Mondjatok köszönetet az Úrnak, hirdessétek az Ő nevét, hirdessétek a népek között az Ő nagy művét! Ismételjük: Utolérhetetlen az Ő neve! Isten kiválasztott minket, hogy dolgozzunk az Ő misszióján, a Missio Dei-n, akkor is, ha törékenyek, bűnösök és kicsik vagyunk. Hallgassátok Pált: „Ennek az evangéliumnak a közvetítője lettem a kegyelem ajándéka által, amit Isten adott nekem hatalma erejével. Nekem, aki minden hívő között a legkisebb vagyok, nekem adatott a kegyelem, hogy hirdessem a nemzeteknek Krisztus kifürkészhetetlen gazdagságát.” Adjunk hálát és [imádkozzunk], hogy az Úr továbbra is töltsön el minket ajándékaival, Lelkével, aki rendkívüli munkásokká és misszionáriusokká tesz bennünket, Pál, Péter, II. János Pál, XVI. Benedek, Ferenc pápa, és Jézus Krisztusnak minden tanúja nyomában.