A Ferenc pápa által választott téma a Világmisszió Ünnepére: “Menjetek és hívjatok meg mindenkit a menyegzőre” (vö. Mt 22,9). A menyegző a Fiú esküvője, azé, aki jön, hogy az egész emberiséget elvegye, és így mindenkit meg akar hívni a menyegzőre. Azt mondja, “A kelyhet, amit én kiiszom, ti is ki fogjátok inni, és a keresztség, amit én felvettem, ti is felveszitek”. Mi ez a keresztség, Jézus számára, ha nem az, hogy elmerül emberiségünkben a születéstől a szenvedésig és halálig, amikor sokakért adja életét? A Vőlegényt próbára tették mindenféle módon és nekünk felajánlja az együttérző, irgalmas és szabadító szeretetet (a nap zsoltára). De főleg életét ajánlja fel cserébe: mekkora kegyelem, mekkora ajándék! Egy magasztos, csodálatos, irgalmas esküvőre vagyunk meghívva (szentlecke)!

A Vőlegény arról beszél, hogy minket szolgál, ez olyan dolog, ami nincs az esküvői szokásaink között. Ő a szolga, akit összetört a szenvedés és aki visszaszerzi fivérei és nővérei sokaságát (olvasmány). Így a menyegző étrendjében, felajánlja, hogy megváltást szolgál fel nekünk, nem kevesebbet. Az ő áldozatvállalása, amit a Szent Eucharisztiában ajánl fel, egy kegyelem, ami meggyógyítja a mi megsebesült emberségünket. Igen, tőle várjuk az új életünket, énekli a zsoltár, hogy az ő szeretete legyen rajtunk, a mi reményünk benne van. Hívjunk meg mindenkit az Eucharisztia menyegzőjére, a Bárány esküvői lakomájára: ez a mi egyetemes missziónk, ad gentes, minden népnek. Mai üzenetében Ferenc pápa azt mondja nekünk: „Miközben a világ a konzumizmus, az egoista jólét, a felhalmozás, az individualizmus különböző „menyegzőit” javasolja nekünk, az Evangélium mindenkit hív az isteni menyegzőre, ahol öröm, megosztás, igazságosság, testvériség uralkodik Istennel és a többiekkel való közösségben. Az életnek ezt a teljességét, ami Krisztus ajándéka, már most megelőlegezi az Eucharisztia menyegzőjén, amit az egyház ünnepel az Úr rendelkezése szerint az Ő emlékezetére. Így az eszkatológikus menyegzőre szóló meghívás, amit mindenkihez elviszünk az evangelizáló misszióban, ténylegesen kötődik az eucharisztiai lakomára szóló meghíváshoz, ahol az Úr minket táplál Igéjével, testével és vérével” (Üzenet a 2024. évi világmisszió ünnepére).

Nézzük meg egy megkeresztelt nő életét, hogy lássuk, mit jelent megkapni a kegyelmet, hogy szolgáljuk szeretteinket, egészen addig, míg ki nem isszuk a szenvedés és önfeláldozás kelyhét. Ferenc pápa a szudáni Josephine Bakhita példáját mutatja nekünk: „Darfurban született – a meggyötört Darfurban – 1869-ben, családjától elrabolták hét éves korában és rabszolgává tették. […] Nyolc gazdája volt – egyik eladta őt a másiknak… A fizikai és erkölcsi szenvedések következtében, amiknek áldozata volt kiskorától fogva, elvesztette önazonosságát. […] De ő maga vallotta: „Rabszolgaként nem voltam soha kétségbeesve, mert éreztem egy titokzatos erőt, ami tartott engem”. […] Mi Szent Bakhita titka? Tudjuk, hogy gyakran a sebzett személy viszont sebez; az elnyomott könnyen válik elnyomóvá. Ellenben az elnyomottak hivatása az, hogy megszabadítsák magukat és az elnyomókat, így lesznek az emberiség helyreállítói. Csak az elnyomottak gyengeségében lehet megmutatni Isten szeretetének erejét, ami mindkettőt megszabadítja. Szent Bakhita nagyon jól kifejezi ezt az igazságot.

Egy nap a gyámja ajándékoz neki egy kicsi feszületet, és ő, akinek soha nem volt semmije, úgy őrzi azt, mint egy féltett kincset. Miközben nézi azt, belső megszabadulást érez, mert úgy érzi, hogy megértik és szeretik őt és így ő is képes megérteni és szeretni: ez a kezdet. […] Valójában ezt mondja: „Isten szeretete titokzatos módon mindig elkísért engem… Az Úr nagyon szeretett engem: mindenkit szeretni kell… Meg kell bocsátani!” Ez Bakhita lelke. Valóban, együtt-szenvedni azt jelenti, hogy egyrészt együtt szenvedünk a világban jelenlevő embertelenségek áldozataival, másrészt szánjuk azokat, akik hibákat és igazságtalanságokat követnek el, nem mentegetve, hanem emberré téve. Ez a kedveskedés, amit ő tanít nekünk: emberré tenni. Ha belépünk a harc, a közöttünk levő megosztottság, a rossz érzések logikai rendszerébe, amikor egyik a másik ellen van, akkor elveszítjük emberségünket. És annyiszor gondoljuk, hogy szükségünk van emberségre, hogy még inkább emberek legyünk. És ez a munka, amit Szent Bakhita tanít nekünk: emberré tenni, emberré tenni saját magunkat és másokat.

Szent Bakhitát, aki keresztény lett, Krisztus szavai átalakították, amik fölött naponta elmélkedett: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). […] Mondhatjuk úgy is, hogy Szent Bakhita élete a megbocsátás egzisztenciális példabeszéde lett. Milyen szép, ha azt mondhatjuk egy emberről, hogy „képes volt mindig megbocsátani”. […] A megbocsátás szabaddá tette őt. A megbocsátás, amit kapott Isten irgalmas szeretetén keresztül, majd az adott megbocsátás szabad és boldog nővé tette őt, aki tud szeretni.

Bakhita nem szolgaságként tudta megélni a szolgálatot, hanem önmaga szabad odaajándékozásának kifejezéseként. És ez nagyon fontos: akaratlanul szolga lett – eladták rabszolgának -, majd szabadon választotta, hogy szolga lesz, hogy vállain hordozza mások terheit”. (Katekézis 22 Az evangelizáció iránti szenvedély).

Végül a hívás, hogy igyák ki a kelyhet és adják oda életüket, arra hívja a misszionárius tanítványokat, hogy adják életüket Krisztusért. Ők az Eucharisztiával táplálkoztak a menyegzőn és arra vannak hívva, hogy alakítsák életüket a menyegzői szeretet titkához. Miután Jézus életét adta értünk, ők is adhatják életüket az ő és szeretteik szeretetéért. Így magyarázza Ferenc pápa, Szent Lőrinc vértanúsága által ihletve: „Szent Ágoston gyakran hangsúlyozza a hálának és az ajándék ingyenes viszonzásának ezt a dinamikáját. Például ezt prédikálta Szent Lőrinc ünnepe alkalmából: ’Szent Lőrinc a római egyház diakónusa volt. Ott Krisztus vérének a szószólója volt és ott, Krisztus nevéért ontotta vérét.  János apostol világosan kifejtette az Úr vacsorájának titkát, mondván: „Ahogy Krisztus életét adta értünk, nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért” (1Jn 3,16). Lőrinc, testvéreim, mindezt megértette. Megértette és átültette a gyakorlatba. És valóban viszonozta, amit kapott ennél az asztalnál. Szerette Krisztust életében, utánozta őt halálában” (Disc. 304, 14; PL 38, 1395-1397). Így magyarázta Szent Ágoston a lelki dinamizmust, ami lelkesítette a mártírokat” (Katekézis 11 Az evangelizáció iránti szenvedély).

A II. Vatikáni Zsinat emlékeztet minket, hogy „a vértanúságot, amellyel a tanítvány hasonlóvá lesz a mesteréhez, aki szabadon elfogadja a halált a világ üdvéért, és amellyel hasonló lesz hozzá a vér kiöntésében, az egyház értékes ajándéknak tartja és a szeretet legfőbb próbájának” (Cost. Lumen gentium, 42). Ferenc pápa magyarázza: „A vértanúk, Jézus utánzásával és az ő kegyelmével, annak a kegyetlenségét, aki visszautasítja a hirdetést, átváltoztatják a szeretetnek a legnagyobb alkalmává, amely elér addig, hogy megbocsássanak saját pribékjeiknek. Érdekes ez: a vértanúk mindig megbocsátanak pribékjeiknek. István, az első vértanú, imádkozva halt meg: „Uram, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek”. A vértanúk imádkoznak gyilkosaikért.

Bár csak néhányan vannak, akiktől vértanúságot kérnek, „mégis mindenkinek készen kell lenni megvallani Krisztust az emberek előtt és követni őt a kereszt útján az üldözések alkalmával, ami sohasem hiányzik az egyházban” (ibid, 42). De ez az üldözés-dolog valami régi dolog? Nem, nem: mai. Ma is üldözik a világban a keresztényeket, nagyon sokat. Sokkal több vértanú van ma, mint az első időkben. A vértanúk megmutatják nekünk, hogy minden keresztény arra van hívva, hogy életével tegyen tanúságot, akkor is, ha nem kerül sor vérontásra, saját magát adva Istennek és testvéreinek ajándékként, Jézust utánozva” (Katekézis 11).

Ezen a világmissziós napon válaszoljunk a hívásra, ami minden kereszténynek szól, hogy szolgáljunk és adjuk oda életünket. Hívjunk meg mindenkit, hogy fedezzék fel keresztény szellemiségünk és eucharisztikus menyegzőnk gazdagságát, ahol Jézus az életét adta értünk és azt a kegyelmet adja, hogy ugyanezt tegyük meg másokért. Imádkozzunk a megkereszteltek nagy egyetemes missziójáért és konkrétan támogassuk azt felajánlásunkon keresztül, ami teljes egészében a Hitterjesztés Művének van szentelve, ez a pápai mű az, ami segíti a fiatal egyházakat. Maradjunk szilárdak hitünk megvallásában, aminek a példája Jézus, a szolga és legfőbb főpap, aki ma is újra odaadja életét az Eucharisztia menyegzőjén. Menjünk és hívjunk meg mindenkit az igaz táplálék, az örök élet kenyere menyegzőjére!

Végül, akkor is, ha megpróbáltunk a menyegzőn ottmaradni, Jézussal maradni, mindig ott van a hívás a misszióra. Menjetek, mondja Krisztus. „Hasonlóképpen azonban, nincs maradás menés nélkül. Valóban, Krisztus követése nem egy intim dolog: hirdetés, szolgálat, misszió nélkül a Jézussal való kapcsolat nem növekszik. Jegyezzük meg, hogy az evangéliumban az Úr elküldi a tanítványokat, mielőtt még befejezte volna a felkészítésüket: kevéssel azután, hogy meghívta őket, már el is küldi őket! Ez azt jelenti, hogy a misszió megtapasztalása része a keresztény képzésnek. Emlékezzünk tehát erre a két jellemző mozzanatra, ami minden tanítványra vonatkozik: Jézussal maradni és menni, Jézus által küldve” (Katekézis 4).

Miért hívjunk meg mindenkit, miért hirdessük mindenkinek ezt a menyegzőt? Ferenc pápa így folytatja: „Miért hirdetni. Az ok Jézus öt szavában rejlik, amire jó ha emlékszünk: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (v. 8). Öt szó. De miért hirdessük? Mert ingyen kaptam és ingyen is kell adnom. A hirdetés nem tőlünk indul ki, hanem a szépségből, hogy ingyen kaptuk, érdem nélkül: találkozni Jézussal, megismerni őt, felfedezni, hogy szeretnek és megváltottak. Ez olyan nagy ajándék, hogy nem tarthatjuk meg magunknak, szükségét érezzük, hogy terjesszük; de ugyanúgy, tehát ingyenesen. Más szavakkal: van egy ajándékunk, ezért arra vagyunk hívva, hogy ajándékot csináljunk belőle; kaptunk egy ajándékot, és a mi hivatásunk az, hogy mi legyünk az ajándék mások számára; bennünk van az öröm, hogy Isten gyermekei vagyunk, ezt meg kell osztanunk testvéreinkkel, akik még nem tudják ezt! Ez a hirdetés miértje. Elmenni és elvinni annak örömét, amit kaptunk” (Katekézis 4 Az evangelizáció iránti szenvedély).