Ma ünnepeljük Szent Lukács evangélistát, akinek tulajdonítják azt az evangéliumot, ami majdnem állandóan kísért minket az utóbbi napokban. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a két könyvben, amit Teofilnak szánt (theo-philos: Isten barátja), Lukács kifejti ennek a műnek két részét Jézus mennybemeneteléről (Lk 24,50-53; Zsid 1,6-11). A mennybemenetel egyrészt Jézus uralmának csúcsát jelenti, másrészt a tanítványok missziós elküldését „a föld végső határáig”. Az evangélium megfogalmazása (és az Apostolok Cselekedeteié) a misszió konkrét formája.

A mai evangélium szövegének alapján feljegyezzük egy misszionárius hét felszólítását (a valóságban tíz lenne, ha hozzáadnánk azt a hármat, ami a 10-12. versben van, amiket ma olvasunk). Így jobban megértjük a misszionárius figuráját és magunkat is misszionárius tanítványoknak tartjuk. Lássuk:

„Imádkozzatok” (Lk 10,2)

A misszionárius főleg olyan ember, aki imádkozik. Ahogy Pünkösd óta megtörténik, és ahogy az Apostolok Cselekedetei 13,1-3-ban megerősítik, a misszió egy közösséggel kezdődik, amely imádkozik és Lélekbe öltözik, hogy azokat küldjék, akiket az Úr kiválaszt közülük. Mindazonáltal, a 72 tanítvány megértette, hogy bár látszólag sokan vannak, a valóságban nem voltak elegen: „kevés a munkás”.

„Menjetek” (Lk 10,3)

Az állásfoglalás az, hogy mindig „úton” legyünk. A misszionárius tudatában van annak, hogy egy veszélyekkel teli világba lép be, hogy az élete mindig fenyegetve lesz: „mint bárányokat a farkasok közé”. A misszionárius nem igázza le a többieket, ő a béke embere. Ahogy Ferenc pápa emlékeztet a 2024-es évi világmissziós ünnepre: „Miközben hirdetik a világnak ’Isten megváltó szeretetének szépségét, amely a meghalt és feltámadt Krisztusban nyilvánult meg’ (Apostoli buzdítás Evangelii gaudium, 36), a tanítvány-misszionáriusok örömmel, nagylelkűen, jóakarattal teszik ezt, amik a Szentlélek gyümölcsei bennük (vö. Gal 5,22); erőltetés, kényszerítés, térítés nélkül; mindig közelséggel, együttérzéssel és gyengédséggel, amik visszatükrözik azt, hogyan vagyunk és cselekszünk Istenben”.

„Ne vigyetek…” (Lk 10,4)

A misszionárius úgy utazik, hogy nincs semmije. Négy dolog van, ami szükséges egy utazáshoz, és ő ezeket elhagyja: pénz, hátizsák, amiben elemózsia és váltás ruha van, saru a hosszú gyalogláshoz a sziklás terepen. Ez nem azt jelenti, hogy a „levegőben” marad, a biztonsága az Istenbe vetett hitben van, aki nem hagyja el őt és aki, mint Atya, gondoskodik a szükségleteiről. Ez annyira valóságos, hogy amikor Jézus megkérdezte őket: „Amikor elküldtelek benneteket erszény, táska, saru nélkül, talán hiányzott nektek valami?” Azt válaszolták: „Semmi” (Lk 22,35).

Egy bizonyosság, amit Pál is észrevett, és amit a mai olvasmányban megemlítünk: „Az Úr mellém állt, és erőt adott nekem, hogy az igehirdetés befejeződjék általam, s tudomást szerezzen róla az összes pogány” (2Tim 4,17).

„Az úton senkit se köszöntsetek” (Lk 10,4)

Ez arra utal, hogy a misszionárius mindenkitől elválasztva utazik, semmi és senki nem választhatja el őt a misszió sürgetésére adandó válaszától.

„Mondjátok” (Lk 10,5)

Az evangélium hirdetése a béke üdvözletével kezdődik: „Békesség nektek” (vö. Jn 6,23?; Lk 24,36). Ez nem üres formalitás, hanem egy ajándék, amit elfogadunk vagy visszautasítunk.

Ez az ajándék, amit a „békeszeretők” el tudnak fogadni, a megváltás eljöveteléhez kötődik. Ez a béke Krisztus húsvéti ajándéka (Lk 24,36; ld. még 2,14, 29; 19,42; ApCsel 10,36). Egy ajándékot csak az kaphat, aki nyitott arra.

„Az evangélium hirdetése mindig a béke üdvözletével kezdődik, és a béke megkoronázza és megszilárdítja a tanítványok közötti kapcsolatokat. A béke azért lehetséges, mert az Úr legyőzte a világot és annak állandó konfliktusosságát, „azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének vérével” (Kol 1,20). (EG 229)

„Maradjatok” (Lk 10,7)

A misszionárius nem keresi a kényelmet, ezért nem ajánlják neki, hogy házról házra menjen, hanem hogy maradjon (Lk 10,7) és azt egye és igya, amijük van (Lk 10,8).

„Maradni” – azt jelenti, hogy mélyen beleássuk magunkat annak a háznak a valóságába és kapcsolati rendszerébe, amit evangelizálunk, hogy Isten Országa belülről törjön ki (ahogy Jézus tette az emmauszi tanítványokkal): „Maradj velünk,… Ő bement, hogy velük maradjon”, Lk 24,29; vagy, ahogy Pál Lídia házában (ApCsel 16,15). A misszionáriusnak tudnia kell elfogadni a vendéglátást, ami számára az ajándékozó Isten szeretetének a jele. Nem csak adni kell tudnunk, hanem kapni is.

„Gyógyítsátok meg” (Lk 10,9)

A cselekvés megelőzi a beszélgetést. A misszionárius először tettekkel fejezi ki magát, és azután szavakkal, amik segítenek megérteni azt, ami történt. Lukács evangéliumában sok gyógyulás van, amik láthatóvá tették a királyságot (vö. 11,20). Ebben látni lehetett a Messiás eljövetelét. Most Jézus rábízza ezt a feladatot misszionáriusaira.

„Mondjátok” (Lk 10,9)

Ahogy az úton levő Jézus mindenütt hirdeti „az Isten országa örömhírét” (Lk 4,43), a misszionárius hirdetője és tanúja Isten végső belépésének a történelembe. A tettek csendes missziójának is szüksége van szavakra, ahogy II. János Pál mondta: „Nem lehet igazi az evangelizáció az egyértelmű kijelentés nélkül, hogy Jézus az Úr” és anélkül, hogy „elsőbbséget adnánk Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának minden evangelizációs tevékenységben” (Ecclesia in Asia, 19).

Emlékezzünk arra, hogy az evangélium a legnagyobb ajándék, amit mi keresztények kaptunk. Ezért meg kell osztanunk minden férfivel és nővel, akik keresik az élet értelmét.

Áldjuk az Urat Lukács evangélistán keresztül.

Ez az új szövetség, amit Isten kötött Lukáccsal (vö. Jer 31,31),

Beleírta szívébe az élő és örök Igét (Jer 31,33).

Elválasztotta őt a görögöktől, hogy menjen és teremjen gyümölcsöt (vö. Jn 15,16).

Lukács, a szeretett orvos (vö. Kol 4,14),

a testvér, akit minden egyház dicsér az evangélium hirdetéséért (vö. 2Kor 8,18).

Júdeai vagy görög, nincs többé megkülönböztetés,

valójában azt mondja az Írás: „Senki sem szégyenül meg, aki hisz benne”.

Ő mindenki Ura, gazdag mindenki felé, aki hozzá folyamodik.

Azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett (vö. Lk 19,10).

Jönnek keletről és nyugatról, északról és délről, hogy részt vegyenek az Isten országában tartott menyegzőn (vö. Lk 13,29).

(a Piedra Blanca-i Apostoli Monostor készítette)