Az evangéliumban Jézus Izrael vezetőihez, a vallási ismeret animátoraihoz fordul. Beszédmódja prófétikus, és e célból használja a „fájdalmakat”, amik balszerencse jóslatok és így olyan viselkedést jeleznek, amik pusztuláshoz vezetnek. Ezek figyelmeztetések, ahogy Pál mutatja a galatáknak az olvasmányban a „test cselekedeteit”, amik távol tartják őket Isten országától.

Ezek miatt a bűnök miatt elveszítjük a Lélek életét, és szembeszállunk a lelki élet gyümölcseivel, mint „szeretet, öröm, béke, nagylelkűség, jóakarat, jóság, hűség, kedvesség, önuralom”. Mérlegeljük most a viselkedésformák és magatartásformák mindegyikét, amelyeken Jézus javítani akar, hogy visszaforduljunk, Isten országával harmóniában: „Jaj nektek farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, rutából és az összes kerti veteményből, de semmibe veszitek az igazságot és az Isten szeretetét” (Lk 11,42). Jézus nem magát a törvényt támadja (vö. MTörv 12,22; Lev 27,30), hanem inkább a módot és okot, amiért tizedet kérnek. A farizeusok túlzott buzgósággal kezelték a követeléseket, és beleestek egy „részletbe”, ami azt eredményezte, hogy elveszítették annak igazi jelentését, amit csinálnak. Ez ahhoz vezetett, hogy elfelejtették azt, ami fontos: Isten szeretetét és az igazságosságot a testvérekkel szemben.

Ennek kapcsán Ferenc pápa emlékeztet minket az evangélium hirdetésének helyes fokozatosságára:

Egy, a hit terjesztését célzó pásztorlevél nem lehet megszállottja annak, hogy doktrínák rendszertelen sokaságát közvetítse erőltetett módon. Amikor kitűzünk egy pasztorális célt és egy missziós stílust, amely valóban elér mindenkihez kivétel és kizárás nélkül, az igehirdetés a lényegre koncentrál, arra, ami a legszebb, legnagyobb, legvonzóbb s ugyanakkor a legszükségesebb. A mondanivaló leegyszerűsödik, anélkül, hogy emiatt veszítene mélységéből és igazságából és így meg meggyőzőbb és világosabb lesz. (EG 35)

„Jaj nektek, farizeusok! Mert szeretitek a főhelyeket a zsinagógában és a köszöntéseket a piacon” (Lk 11,43).

Vallási vezetőnek lenni egy bizonyos tekintélyt ad és nagy veszélybe lehet kerülni, mégpedig abba, hogy megbecsülést és előnyös helyzetet keres az ember. Ebben az esetben csak magára gondol az ember, a saját megjelenésére, abbéli igyekezetében, hogy mások őt tisztának, igaznak és kiváló embernek lássák. Ez a viselkedésmód azt eredményezi, hogy elveszítjük a misszió útját és komolyan veszélyeztetjük az evangélium hirdetését:

Még egyszer, Ferenc pápa felvilágosít minket:

A kerygma központisága megkívánja a hirdetés néhány jellemzőjét, amik ma szükségesek minden helyen: hogy kifejezze Isten megváltó szeretetét, ami megelőzi az erkölcsi és vallási kötelezettséget, ami nem követeli meg az igazságot és ami hivatkozik a szabadságra, ami rendelkezik az öröm, ösztönzés, vitalitás pár jegyével, és egy harmonikus teljességgel, ami nem csökkenti le a prédikációt pár, néha inkább filozófiai mint evangéliumi doktrínára. Ez az evangelizáló személytől olyan adottságokat kíván meg, amik segítenek jobban magáévá tenni a hirdetést: közelség, nyitottság a párbeszédre, türelem, szívélyes befogadás, ami nem ítél el. (EG 165)

„Jaj nektek, mert olyanok vagytok, mint a jeltelen sírok, amelyek fölött emberek járnak, anélkül, hogy tudnának róla” (Lk 11,44)

Ez valószínűleg az egyik legfontosabb figyelmeztetés. A sírokban levő tisztaság követelményére utal (Számok Könyve 19,16) ahol megérinteni egy sírt a tisztátalanságot jelentette, ami miatt láthatóbbá kellett tenni őket fehér festékkel. Lukács magyarázata új: a sírok a vallási vezetők, akik különböznek („fehérre meszelt” – ez a láthatóságra való utalás, amiről a második „jaj!” beszél), és az emberek, akik állandóan körülöttük vannak, hogy hallgassák tanításukat, azok, akik tisztátalanok lesznek, mert ha érintkezésbe lépnek velük, megfertőződnek bűneikkel, anélkül, hogy megértenék. Egy evangélista, aki nem hűséges az evangéliumhoz, eltorzíthatja az üzenetet és másokat eltéríthet az útról.

„Jaj nektek is, törvénytudók! Mert elviselhetetlen terheket raktok az emberekre, magatok pedig egy ujjatokkal sem érintitek a terheket.” (Lk 11,46)

A törvénytudók, akiknek ez az utolsó „jaj” szólt, ismertek voltak a törvény szigorú értelmezéséről, amikhez hozzátettek néhány kötelezettséget, amiknek nem volt semmi indokolásuk. De ők ravaszul nem csinálták azt, amit másoknak parancsoltak. Ez a „jaj” felhívja a figyelmet a következetesség és a személyes kötelesség szükségességére azzal kapcsolatban, amit prédikálunk.

Fogadjuk meg Szent Pál intését: „Ezért ha a Lélekben élünk, járjunk is a Lélek szerint”.