Ebben a missziós hónapban Krisztus meghívása, hogy kövessük őt, hogy hagyjunk el mindent az evangéliumért és az örök életért, hív minket. Ő szívükben szegény embereket akar, akik csak az Ő Igéjének a gazdagságát keresik, hogy abból éljenek, akik imádkoznak, hogy megkapják és sugározzák annak bölcsességét. Tanítványnak-misszionáriusnak lenni ahhoz vezet minket, hogy lemondjunk ennek a világnak a gazdagságairól, és az egyedüli gazdagságot válasszuk, ami kielégíti szívünket: az Úr szeretetének gazdagságát, ahogy a mai zsoltár kéri: „üdíts fel minket irgalmaddal, hogy ujjongjunk és örüljünk ezentúl minden nap” (Zsolt 89).

Ferenc pápa Madeleine Delbrêl példáját hozta fel, aki istenkereső volt, és 20 éves koráig agnoszticizmusban élt. Azután Isten keresésére indult égő szomjúsággal és “egy olyan ürességgel, ami bánatát kiáltotta bensőjében”. A hit útja elvezette őt arra, hogy teljesen Istennek szentelt életet éljen, az egyház és a világ kebelében. “Elkápráztatva az Úrral való találkozástól, azt írta: ‘Ha egyszer megismertük Isten igéjét, nincs jogunk nem megkapni azt; ha egyszer megkaptuk, nincs jogunk nem hagyni, hogy bennünk testet öltsön, ha egyszer bennünk testet öltött, nincs jogunk megtartani magunknak: attól kezdve azokhoz tartozunk, akik várják azt’ (Az átlagember szentsége, Milano 2020, 71)” (Katekézis 25. Az evangelizáció iránti szenvedély). Talán nem erről tanúskodik a Zsidókhoz írt levélből a mai szentlecke? Isten szava élő és hatásos (vö. Zsid 4,12) és testet ölt bennünk, hogy tanúskodni tudjunk róla mások előtt.

Egy másik tanítvány-misszionárius, aki mindent elhagyott, hogy kövesse Krisztust és tanúja legyen az ő evangéliumának, szent Charles de Foucault. “Ő, miután Istentől távol élte meg ifjúkorát, nem hitt semmiben, hacsak nem az élvezetek mértéktelen keresésében, ezt bizalmasan elmondja egy nem hívő barátjának, akinek, miután megtért, a szentgyónásban elnyerve Isten megbocsátó kegyelmét, feltárja élete értelmét. Azt írja: “Elvesztettem szívemet a názáreti Jézusért”. Károly testvér így emlékeztet bennünket arra, hogy az első lépés az evangelizációhoz az, hogy Jézus legyen a szívünkben, az, hogy “veszítsük el a fejünket” Érte. Ha ez nem történik meg, nehezen tudjuk megmutatni életünkkel. Ehelyett kockáztatjuk azt, hogy saját magunkról fogunk beszélni, a mi csoportunkról, amibe tartozunk, egy lelkiállapotról, vagy ami még rosszabb, szabályok összességéről, de nem Jézusról, az ő szeretetéről, az ő irgalmáról” (Katekézis 23. Az evangelizáció iránti szenvedély).

A tanítvány-misszionárius megtalálta a kincset, amiről Jézus a mai evangéliumban beszél. Folytatva Charles de Foucault-ról szóló katekézisét, a pápa erről a kincsről beszél: „Ha mindenki jobban megismeri Jézust, megszületik a vágy bennük, hogy megismertessék őt másokkal, hogy megosszák ezt a kincset. Szűz Mária Erzsébetnél tett látogatásához megjegyzést fűzve ezt adja a szájába: ’Ajándékul adtam magam a világnak… vigyetek el engem a világnak’. Igen, de hogyan? Amint Mária a látogatás titokzatosságában: ’csendben, példát adva, az életünkkel’. Az életünkkel, mert ’az egész létezésünknek – írja Károly testvér – kiabálnia kell az evangéliumot’. A mi létünk annyiszor kiált világiasságot, annyi sok butaságot, különös dolgot kiált, és ő azt mondja: ’Nem, az egész létezésünknek az evangéliumot kell kiáltania’.

Ő tehát elhatározza, hogy messzi földeken telepszik le, hogy belekiáltsa a csendbe az evangéliumot, Názáret szellemében élve, szegénységben és rejtezésben. A Szaharába megy, a nem keresztények közé, és őket barátként és testvérként kezeli, Jézus-Eucharisztia szelídségét hozva el nekik’ (Katekézis 23).

Jézus ígérete mindannak, aki mindent elhagy az Ő és az evangélium szeretetéért az, hogy belép az örök életbe, a királyságba! Ez lehetetlen az embernek, de lehetséges Istennel! Ebben a Missziós Hónapban ünnepeljük Isten mindenkinek szóló buzdítását, hogy kövessék Őt és ajándékozzák magukat az evangéliumért és az Országért. Végül, engedjük meg Istennek, hogy tegye lehetővé azon vágyunk beteljesülését, hogy teljes szívünkkel magunkévá tehessük a missziót. Ez a hívás tükröződik a jövő vasárnapi, világmisszió vasárnapja ünnepi témában: Menjetek és hívjatok meg mindenkit a menyegzőre (vö. Mt 22,9).

Abban, hogy „Gyere és kövess engem”, ugyanúgy, mint abban, hogy „Menj és hívj meg mindenkit”, van egy meghívás arra, hogy menjünk. Térjünk vissza Madeleine Delbrel tanúságtételéhez: „Ahhoz, hogy Veled legyünk az utadon, menni kell, akkor is, ha a lustaságunk könyörög nekünk, hogy maradjunk. Azért választottál ki bennünket, hogy egy különös egyensúlyban legyünk, olyan egyensúlyban, amely csak mozgásban, egy lendületben tud megállapodni, megmaradni. Egy kicsit olyan ez, mint egy bicikli, ami nem tudja megtartani magát, csak ha megy […] Csak úgy tudunk egyenesen megállni, ha megyünk, mozgunk, a szeretet lendületében”. Ezt ő úgy hívja, hogy a „bicikli lelkisége” (Humor a Szeretetben. Elmélkedések és versek, Milano 2011, 56). Csak menet közben élünk a hit egyensúlyában, ami labilitás, de így van: mint a bicikli. Ha megállsz, nem tartja meg magát” (Katekézis 25. Az evangelizáció iránti szenvedély)

A gazdag, aki keresi az örök életet az evangéliumban, a materializmusnak nem az örömét, hanem a szomorúságát találta meg. Azok számára, akik épp ellenkezőleg, megtalálták az igazi örömet a mindent odaadásban és a Jézus melletti döntésben, Ferenc pápa emlékeztet, hogy ma megfelelő a pillanat Jézus és az evangélium örömének hirdetésére: „Így, mint az emmauszi tanítványok, annak a lendületével térünk vissza a hétköznapi életbe, aki kincset talált: jókedvűek voltak ők ketten, mert megtalálták Jézust, és megváltoztatta az életüket. És felfedezzük, hogy az emberiség bővelkedik testvérekben, akik várják a reménynek egy szavát. Az evangéliumot ma is várják: a ma embere olyan, mint minden idők embere: szüksége van rá, a programozott hitetlenség és az intézményesített szekularizáció kultúrájának is; sőt, főleg annak a társadalomnak, amely üresen hagyja a vallásos érzelem területeit, szüksége van Jézusra. Ez a kedvező pillanat Jézus hirdetésére. Ezért újból mondom mindenkinek: „Az evangélium öröme megtölti a szívét és teljes életét azoknak, akik találkoznak Jézussal. Azok, akik hagyják, hogy Ő megmentse őket, megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől, az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm (uott, 1)” (Katekézis 26).

Végül, egyesüljünk Ferenc pápával a hálában, ebben a missziós hónapban, mindannyian, akik válaszoltak a hívásra, hogy hagyjunk el mindent az evangélium hirdetéséért:

„Megragadom az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a misszionáriusoknak, akik Krisztus hívására válaszolva, mindent elhagytak, hogy elmenjenek hazájuktól messze és elvigyék az Örömhírt oda, ahol az emberek még nem hallottak róla vagy nemrég szereztek róla tudomást. Kedveseim, a ti nagylelkű odaadásotok a nyilvánvaló kifejezése az ad gentes misszió buzgóságának, amit Jézus a tanítványaira bízott: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19). Ezért továbbra is imádkozzunk és adjunk hálát Istennek az új és számtalan misszionáriusi hivatásért az evangelizáció munkájáért a föld végső határáig” (Üzenet a világmisszió ünnepére 2024).