A már évek óta tevékeny keresztény művész, Grégory Turpin leginkább a Kis Szent Teréz és a kármelita lelkiség – saját lelki családja – által ihletett zenei projektjeiről ismert. A pápa közelgő franciaországi látogatása alkalmából írt legújabb szerzeménye a franciaországi Pápai Missziós Művek (PMS) támogatásával valósul meg; a bevétel teljes egészében a franciaországi és világszerte zajló missziós munka támogatását szolgálja. Nem ez az első alkalom, hogy a francia művész együttműködik a Pápai Missziós Művekkel: a zene és az evangélium hirdetésének világát összekapcsolva számos kezdeményezésben vett részt, köztük a legjelentősebbként egy benini körútban a szervezet szervezésében.

„Amikor meghallottam, hogy a pápa érkezik, sokakhoz hasonlóan én is késztetést éreztem arra, hogy tegyek valamit” – árulta el az Agenzia Fidesnek, miközben a Szent Péter tér felé tartott.

Az énekes számára nem az volt a fő cél, hogy saját magát állítsa az esemény középpontjába. „Mindenekelőtt szeretnék szolgálni” – magyarázza. „A projekt során végig arra törekedtem, hogy a Pápai Missziós Műveket és magát az eseményt szolgáljam. Nem magamért teszem ezt.” Bár a meghívást „huszonöt éves missziós munkája” elismeréseként értékeli, legfőbb vágya az, hogy más művészeket is bevonjon.

Gondolatmenetében visszatérő téma a küldetés fogalma. Véleménye szerint a mai fiatalabb generációk összhangot keresnek a vallott hitük és a tényleges életvitelük között. „Hosszú ideig hajlamosak voltunk elválasztani egymástól szakmai és keresztény életünket. A fiatalok azonban egyre inkább arra törekednek, hogy összekapcsolják hitüket, munkájukat, küldetésüket és azt a módot, ahogyan közösségeikben jelen vannak.”

Turpin számára az evangélium hirdetése nem jelenti a hitnek a magán- vagy családi szférába való korlátozását – bármilyen fontos is legyen az. Sokkal inkább arról van szó, hogy „fényforrássá váljunk éppen ott, ahol vagyunk”.

Ez a következetesség olyan hitet kíván meg, amely „egyszerű, természetes és mindenekelőtt következetes” – folytatja. Mit is jelent ez? Grégory Turpin az élet egységét és az Egyházon belüli testvéri kapcsolatok minőségét hangsúlyozza, a közösséget pedig erőteljes tanúságtételnek tekinti. „Arról ismernek majd meg titeket, hogy szeretitek egymást” – idézi a szavakat. Hozzáteszi: ha a keresztények „sem kedvesek, sem szeretetteljesek”, fennáll a veszélye annak, hogy inkább elhomályosítják Isten szeretetét, mintsem feltárnák azt. „Ahhoz, hogy világosság lehessünk, átláthatóvá kell válnunk Isten szeretete számára, hogy ragyoghassunk az Ő fényével.”

Ám ez még nem minden. A művész nem hajlandó elérhetetlen eszményként vagy sikersorozatként ábrázolni a keresztény életet. „Ez épp az ellentéte az Instagramnak” – jegyzi meg, utalva azokra a csiszolt, idealizált képekre, amelyeket a közösségi hálók ránk kényszeríthetnek. „Nem szabad megpróbálnunk elrejteni a nehézségeinket. A keresztény élet nem problémamentes élet; olyan élet, amelyben az ember erőt kap a problémák leküzdéséhez.” Mózesnek a Vörös-tenger előtti bibliai képét idézi fel: Isten nem tünteti el az akadályt, hanem megadja népének az eszközt annak legyőzéséhez. „A tenger megmarad, de megnyílik” – mondja.

Grégory Turpin arról az időszakról mesél, amikor mély lelki kimerültséggel – kiégéssel és szorongással – küzdött, és komoly nehézséget jelentett számára a színpadra való visszatérés. „Ma már fokozatosan kezdek újra kapcsolódni a közönséghez. Úgy érzem, az Úr elkezdett kigyógyítani ebből, de szükségem volt arra a szünetre is.” Ebből kiindulva a művész hangsúlyozza: a hit nem teszi feleslegessé az emberi és szakmai támogatást. A sok fiatalt érintő egzisztenciális válságok kapcsán kiemeli, milyen fontos, hogy merjünk segítséget kérni – beleértve a pszichológiai támogatást is. „A papok nem pszichológusok” – jegyzi meg. Kifejti, hogy az Istenbe vetett bizalom és a kiegyensúlyozott életre való törekvés kéz a kézben járnak – különösen egy olyan korban, amikor a közösségi média és a folyamatos tartalomáradat szorongást válthat ki. „Isten a szakmai pszichológiai támogatáson keresztül is munkálkodhat. Nem szabad szembeállítani egymással ezeket a dimenziókat; nekem magamnak mindkettőre szükségem volt.”

A hírnév és a nyilvánosságon való szereplés mellett Grégory Turpin egy másik lelki kérdésre is rámutat: arra, hogyan tekintünk önmagunkra. A médiafigyelem nem jött számára természetesen; elmondása szerint a legnehezebb feladatot „a mások általi megítélés megváltozása” jelentette. A „lájkok” hajszolásával megszállottan foglalkozó korban arra ösztönöz minket, hogy felismerjük, mi határozza meg valójában személyes identitásunkat: a nyilvánosság és a közvélemény elismerése, vagy Isten tekintete. „Vajon a nyilvánosság ad-e értéket nekem, vagy Isten tekintete? Isten szolgálatában állok, vagy saját céljaimra használom Istent? Az Egyház szolgálatában állok, vagy az Egyházat használom fel?” Jézus megkeresztelkedésére és a küldetése kezdetekor elhangzott szavakra – „Te vagy az én szeretett Fiam” – utalva így fogalmaz: „Ebben a kapott identitásban gyökerezik az a szabadság, amely független marad a külső elismeréstől. Ez a szabadság – amelyet az elismerés iránti emberi vágytól való megtisztulásként élünk meg – egyben a szolgálat előfeltétele is.”

A Vörös-tenger kettéválásának emléke és a virtuális tükrök csapdája közepette Grégory Turpin arra emlékeztet minket, ami igazán lényeges: a hit nem abban áll, hogy a reflektorfényben tündököljünk, hanem abban, hogy hagyjuk a fényt átragyogni saját repedéseinken.

(Fides hírügynökség)