Amikor Fulton J. Sheen 1952. február 12-én először megjelent a televízió képernyőjén, az új médium éppen utat tört magának az amerikai otthonokba, és kezdte átalakítani a családi szokásokat és napirendet. Műsora – amely sokatmondóan a *Life Is Worth Living* (Érdemes élni) címet viselte – erős konkurencia mellett, a Milton Berle és Frank Sinatra által vezetett szórakoztató műsorokkal egy időben került adásba.

Első pillantásra aránytalannak tűnt a kihívás: semmi varietéműsor, semmi látványos díszlet, semmi vendégsor. Csak egy püspök, egy íróasztal, néhány könyv, egy Madonna és gyermek szobra, és néha egy tábla. Szinte provokatív szigorúság.

Mégis, ahogy Thomas Reeves rekonstruálja az America's Bishop: The Life and Times of Fulton J. Sheen (Encounter Books, San Francisco, 2001) című művében, a műsor heteken belül országos jelenséggé vált. A DuMont Station hetente több ezer levelet kapott; a felvételekre vonatkozó jelentkezések száma messze meghaladta a rendelkezésre álló helyek számát; a műsor gyorsan új csatornákra is kiterjedt. 1952-ben Sheen elnyerte az Év Televíziós Személyisége Emmy-díjat, megelőzve az amerikai szórakoztatóipar elismert sztárjait. Köszönőbeszédében néhány szót fűzött hozzá: „Szeretném megköszönni négy szerzőmnek: Máténak, Márknak, Lukácsnak és Jánosnak” – mondta, a négy evangélista nevét említve.

A „Fulton Sheen-ügy” azonban nem magyarázható csupán egy természetesen „televíziós” figura varázsával, összetéveszthetetlen hangjával, közvetlen kamerába pillantásával vagy több évtizedes prédikáció során kialakult színpadi képességével. A médium rendkívüli lehetőséget kínált; ami a sikert tartóssá tette, az a mondanivalója volt.

Az egyszerűség nem egyszerűség, hanem az intenzív munka gyümölcse

Sheen nem úgy tekintett a televízióra, mint egy rövidebb útra, amivel a kereszténységet „divatosabbá” teheti. Inkább olyan helynek tekintette, ahol a hit intelligensen és félelem nélkül tud válaszolni a modernitás szorongásaira. Ha minden beszéde úgy tűnt, mintha víz folyna, az az állandó munkának volt köszönhető. Reeves szerint az 1930-as évekbeli rádióadásaira becslése szerint negyven-hatvan órát töltött felkészüléssel; minden televíziós epizódra körülbelül harminc órát szentelt. „Jó előadónak lenni” – magyarázta – „tíz százalékban magyarázatból és kilencven százalékban gondolkodásból, tanulásból, erőfeszítésből és kemény munkából áll.” Nem olvasott fel szöveget a kamerák előtt, és nem használt súgógépeket: számos vázlatot dolgozott ki, átdolgozta őket, majd elhagyta őket, amíg az érvelés szerkezete belsőleg ismerőssé nem vált számára. Ez hozta létre azt a természetességet, amelyet sok néző improvizációnak vélt.

A kis képernyők előtt ott volt a rádió. Sheen 1928-ban debütált ezen a műsorban, 1930-tól pedig rendszeres vendége lett a Catholic Hour című országos rádióműsornak, amelyet az Egyesült Államokban azért népszerűsítettek, hogy felhívják a figyelmet a katolikus tanításra, és elősegítsék a különböző vallási közösségek közötti szívélyesebb kapcsolatokat. Beszédei, amelyeket korábban egyházi hatóságoknak nyújtottak be felülvizsgálatra, rövidek, de tömörek voltak. 1933-ra a műsort 54 NBC állomás sugározta; havonta körülbelül háromezer levél érkezett, és a beszédek több mint 1,3 millió nyomtatott példányát terjesztették el. 1940-re az állomások száma 106-ra nőtt, és a teljes beszédsorozat újranyomásai elérték a több millió példányt.

Sajnos Sheen rádiója nem kínált kikapcsolódást vagy könnyed szórakozást. A gazdasági válsággal, a szabadsággal, a munka méltóságával, a háborúval, a békével, a fájdalommal, a hit és az ész kapcsolatával, valamint korának ideológiáival foglalkozott. A fasizmus és a kommunizmus vizsgálatakor például egy közös vonást emelt ki: mindkettő hajlamos volt az egyént beolvasztani az államba, és fokozatosan megfosztani őt a szabadságtól és a felelősségtől. Megfogalmazásai erőteljesek lehettek, és a kor vitái is befolyásolták őket, de az alapvető téma az ember, mint Istenhez hívott teremtmény védelme volt, nem pedig mint a politikai vagy gazdasági hatalom kerekének fogaskereke.

Az evangelizáció igazi főszereplője nem a sztárelőadó, hanem a Szentlélek

Ez a döntés a televíziózásra is rányomta a bélyegét.

A *Life Is Worth Living* (Az élet érdemes arra, hogy éljük) című műsor nem valamiféle, már meggyőződött hallgatóságnak szánt, hitvalló jellegű előadásnak készült. Minden adás előtt két kérdést tett fel magának: mi a műsor célja, és milyen benyomást szereznek majd róla a nem katolikus nézők. Az elsőre Szent Pál szavaival válaszolt: hirdetni „Krisztust, mégpedig a megfeszített Krisztust”. Ami a másodikat illeti, tudatában volt sajátos kulturális felelősségének: nem védekező magatartással akart reagálni a katolicizmusról alkotott torz képekre, hanem belülről kívánta feltárni annak valóságát és ésszerűségét.

Sheen így jellemezte módszerét: „A közönséggel közös alapokból kiindulva fokozatosan haladtam a jól ismerttől az ismeretlen felé – vagyis az erkölcsi és keresztény filozófia irányába.” Éppen ezért nem törekedett arra, hogy kikényszerítse a nézők egyetértését. „Soha nem volt szó olyasmiről, amit térítésnek nevezhetnénk” – jegyezte meg; a nézőn múlott, felismeri-e, hogy az elhangzottak visszhangra találnak-e saját életének valamely űrjében, kérdésében vagy szükségletében. Hozzátette: az a fény, amely eljuthat az emberhez, a Lélek műve, nem pedig Sheené.

A kiindulópont gyakran meglepően konkrét volt. Beszélt a fáradtságról és arról, hogyan lehet megbirkózni vele; a munkahelyi unalomról; a serdülők neveléséről; a magányról; a jellemről; a szabadságról; a háború okozta szorongásról és az atomháború fenyegetéséről. Gyakran egy anekdotával vagy egy viccel kezdte, néha szándékosan egyszerűvel, hogy áthidalja a szakadékot a püspök és az otthon ülők között. Aztán a beszélgetés átterelődött: az iróniától az erkölcsi diagnózisig, a hétköznapi tapasztalatoktól az emberi sors kérdéseiig, végül a keresztény üzenetig. Ez egy módja volt annak elismerésének, hogy az evangélium hirdetése olyan emberekkel találkozik, akiknek mind megvannak a saját történeteik és kérdéseik. Ezekre a kérdésekre Sheen nem redukálta a hit horizontját gyors pszichológiai tanácsok repertoárjára; időt szakított a meghallgatásra, és megmutatta, hogy a szentségek, az ima, az erkölcsi élet és a kegyelem mind a beteljesült élet részét képezik. Záró mondata, az "Isten szeret téged", miután a konfliktusokról, kudarcokról és szorongásokról beszélt, a nézőt Isten irgalmának szemlélődésébe vonta. A népszerű közönséget magas szintű teológiai és kulturális hivatkozásokkal lehet elérni. Fulton Sheen kompletóriumi végzettséggel rendelkezett. Az Amerikai Katolikus Egyetem filozófiaprofesszoraként, aki szintén Leuvenben tanult, szilárd ismeretekkel rendelkezett a tomista hagyományról. Gondolatait a metafizika és a keresztény antropológia, a teremtés tana, az eredendő bűn valóságának felismerése, a személyes szabadság és az emberiség transzcendens sorsa táplálta. Műveiben és műsoraiban Aquinói Szent Tamás volt a kulcs az értelem és a redukcionizmus, a szabadság és az önkény, a remény és a politikai utópia megkülönböztetéséhez. De kultúrája nem korlátozódott kizárólag a teológiai területre. Hogy sokszínű közönséget érjen el, Sheen igényesen tudta előhívni az irodalmi, történelmi, filozófiai és tudományos hivatkozások hatalmas konstellációját. A G. K. Chestertonnal való összehasonlítás, amely Angliában az „amerikai Chesterton” becenevet szerezte neki, az egyik legnyilvánvalóbb rokonságra utal: a paradoxonok iránti ízlésre, a döbbenetre képes apologetikára, arra a meggyőződésre, hogy a kereszténység nem korlátozza a valóságot, hanem érthetőbbé teszi azt. Beszédeiben Platón és Arisztotelész, Szent Ágoston és Dante Alighieri, Blaise Pascal és John Henry Newman, Shakespeare és Charles Dickens, valamint a modern gondolkodás olyan alakjai szerepeltek, mint Søren Kierkegaard és Karl Gustav Jung. Amikor a tudományról, a technológiáról és az atomháborúról beszélt, nem habozott idézni vagy felidézni Demokritoszt, Albert Einsteint, Szilárd Leót, James Jeans fizikus és csillagászt, Hermann J. Müller genetikust, Winston Churchillt, sőt még Nagy Sándort is... Ez a széleskörű hivatkozáskínálat nyomot hagyott a „nevek említésének” tudós bemutatóján. Sheen a kultúrát hídként használta. Megértette hallgatóival, hogy a keresztény hit képes szólni az ókori filozófiához, irodalomhoz, tudományos kutatáshoz és a huszadik század politikai drámájához. Abból a gondolatból indult ki, hogy a széles közönséget be lehet vezetni összetett kérdésekbe, ha a kommunikátor tiszteletben tartja az intelligenciájukat, és olyan szavakat, képeket és részeket talál, amelyek kísérik azokat. Ez a megközelítés ellentétes az úgynevezett „modern” kommunikációval, amelyet a közösségi média modellez, és amely szlogenekre és szállóigékre támaszkodik, és egy cikk vagy adás sikerességét kizárólag a kattintások száma alapján értékeli. Valójában Sheen nem szerette a szlogeneket és a szállóigéket.

Tömegkommunikáció és az egyénnel való találkozás

Sheen sikere a párbeszéden és a személyes találkozásokon is alapult. A *Catholic Hour* (Katolikus Óra) műsorfolyama alatt a program jelentős részét a stúdióban jelen lévő hallgatók kérdései és az azokra adott spontán válaszok tették ki. Számolatlanul érkeztek a levelek: felvilágosítást kérő megkeresések, személyes jellegű érdeklődések, hitbeli kérdések és segélykérések. Az 1940-es évekre a levelezés hatalmas mennyisége miatt külön titkársági stábra volt szükség; Sheen naponta több száz választ diktált le. Személyes időt – gyakran több tucat órát – szentelt azoknak, akik vallási útmutatást kerestek nála. Meglátása szerint a tömegkommunikáció nem szüntette meg az egyénnel való találkozás lehetőségét; épp ellenkezőleg. A folyamat az egyénnel való találkozással kezdődött, és éppen ez a találkozás jutott el a tömegekhez, mégpedig azáltal a meggyőző erő által, amely e közvetlen, személyes interakciók hitelességéből – vagyis a média keretei között megvalósuló lelkipásztori tevékenységéből – fakadt.

Munkássága és tevékenysége az Istennel való bensőséges kapcsolatból és az őszinte imádságos életből fakadt. Mielőtt adásba lépett volna, Sheen mindig elcsendesedett egy rövid imádság erejéig. Ezt követően szinte színpadi fegyelemmel lépett a kamera elé: pontos időzítés, visszafogott gesztusok, tudatos szünetek, hangjának mesteri kezelése és egyenesen az objektívbe szegezett tekintet jellemezte. Számára a kamera egy otthon – s tágabb értelemben az emberi lelkiismeret – küszöbét jelentette. Az a képessége, hogy „mindenkihez tudott szólni”, abból a döntéséből fakadt, hogy soha nem alázott meg senkit sablonos kifejezésekkel vagy megosztó, identitásalapú retorikával. Mivel küldetését rendkívül nagy becsben tartotta, vallotta: a keresztény kommunikátor nem terméket árul, és nem saját dicsőségét keresi, hanem Krisztust hirdeti – ez a hivatás pedig fokozott önfegyelmet követel, nehogy bárki gátat szabjon a Feltámadt Úr vonzóerejének. Műsorai révén szerzett bevételeket és ismertséget a missziós munka támogatására fordította a Hitterjesztés Pápai Művein keresztül.

A televíziózás térnyerése lehetővé tette Fulton Sheen számára, hogy milliók otthonába jusson el. Ám nem csupán a technológia biztosította, hogy meghallgassák. Szava azért talált visszhangra, mert hallgatóságát nem megnyerendő tömegnek vagy olyan masszának tekintette, amelyet olcsó jelszavakkal lehet etetni, hanem komolyan veendő egyéneknek és arcoknak – olyan embereknek, akik készen álltak a szellemi kihívásokra, akiket valódi kérdések foglalkoztattak, és akik nyitottak voltak az igazságra.

Talán éppen az intellektuális igényesség, a személyes kisugárzás, a megélt hit és az emberi szív nyugtalan vágyai iránti érzékenység ezen találkozásában rejlik rendkívüli médiabeli sikerének legmélyebb oka.

(Fides hírügynökség)