Pápai Missziós Művek Pontifical Mission Societies

Hírek: Kezdetét vette az ökumenikus imahét – Most kell együttműködnünk a küldetésünk teljesítésébenVissza a listához

2019. január 21.

Az ünnepen Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita, Fabinyi Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke, Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházközség püspöke, továbbá a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagegyházainak vezetői; valamint Kásler Miklós, az Emberi Erőforrások minisztere is részt vett. 

A január 20. és 27. között megrendezett ökumenikus imahét anyagát az indonéz keresztény testvérek állították össze. Központi igéje így hangzik: „Az igazságra és csakis az igazságra törekedj.” (MTörv 16,20) Az istentiszteleten egy lapra mindenki felírhatta egy olyan konkrét cselekedetét, melyet ezen a héten az irgalom és az egység érdekében vállal. E lapokat összegyűjtötték, és az istentisztelet végén mindenki vehetett egyet ebből azért, hogy imádkozzon a másik által vállalt feladatért.

A megjelenteket házigazdaként Kondor Péter evangélikus püspök köszöntötte. A hívek ezután a Szentlélek eljöveteléért imádkoztak, majd a bűnvalló imádság után Lukács evangéliumából (Lk 11,37-44) hallgattak meg egy részt.

Erdő Péter bíboros szentbeszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

Kedves Testvérek!

1. A most felolvasott evangéliumi szakaszban Jézus arra tanít minket, hogy milyen a hiteles vallásosság. Lukács evangéliumának ez a részlete erős hagyományt hordoz, amely más beszédösszeállításban ugyan, de szerepel Máté és Márk evangéliumában is. A hallott szavakból eleven történeti hitelességgel lép elénk a tanító Jézus, aki tud dicsérni és tud vitatkozni is, de mindig úgy beszél, „mint akinek hatalma van” (vö. Mt 7,29). Tud boldognak mondani olyan embereket, akik a világ szemében gyöngének és szerencsétlennek látszanak, és tud jajt kiáltani azokra, akik pedig éppen arról híresek, hogy kitűnnek a részletekbe menően pontos, szabályos vallásosságukkal. A most hallott szakaszban Jézus vendégségben van egy farizeus házában. Ez adja a keretet a rituális kézmosásról szóló megjegyzésnek. A házigazda megütközik azon, hogy Jézus nem mossa meg a kezét az étkezés előtt. Ritka dolog az, hogy az Újszövetségben valahol, akár Jézus ellenfelei is magát a Mestert vádolnák azzal, hogy valamiben nem tartja meg a mózesi törvényt, vagy az ahhoz kapcsolódó előírásokat. A bírálók inkább így fogalmaznak: tanítványaid miért teszik ezt vagy az, miért nem tartják meg ezt vagy azt az előírást. Úgy tűnik, Jézus személyéről elsősorban az élt az emlékezetben, hogy bizony szokása szerint megtartotta népének, vallási közösségének viselkedési szabályait.

A mai szakaszban viszont farizeusok részéről éri a bírálat. Lukács külön szól róluk és külön szól a főpapokról meg az írástudókról. És igaza van, mert a farizeusok a Krisztus előtti második század végétől kezdve jelennek meg. Olyan vallásos emberek tartoznak közéjük, akik hűségesek akarnak maradni hitükhöz, ezért vállalják, hogy szembeszállnak a korszellemmel. Elutasítják a hellenizált világ szokásait, nem alkalmazkodnak a körülöttük terjeszkedő pogány életstílushoz még az apróságokban, még a külsőségekben sem. Sőt, úgy gondolják, hogy az azonosságukat és az Istenükhöz való hűséget éppen azáltal tudják megőrizni, ha vállalják a szinte különcnek látszó, nehezen megtartható előírások követését. A farizeusok nem voltak sokan. Iosephus Flavius szerint Nagy Heródes korában Palesztinában mintegy 6000-en lehettek, miközben az ország lakossága félmillió volt. A farizeusok többnyire kézművesek és kereskedők voltak. Írástudókat, vallásilag képzett szakembereket csak vezetőik közt lehetett találni. És éppen ez a vallási hűséget személyes nehézségek árán is megőrző csoport kerül ellentétbe Jézussal.

2. Jézus kritikája a „jaj mondásokban” világossá válik. Az egyik fő hibájuk ezeknek a farizeusoknak az volt, hogy csak a külső cselekedetekre figyeltek. A törvényhez való hűség dolgában tehát nem Isten akaratának és vallási örökségüknek a szellemiségét, hanem csak a külső formáját követték. Mert tizedet adni mentából és rutából azt jelentette, hogy még a kerti fűszernövényekből is pontosan meg akarták adni az Istennek járó részt. Ugyanakkor azonban mintha megfeledkeztek volna a földi dolgok igazi rendeltetéséről. Hiszen azért helyezte a Teremtő az embert az általa megalkotott világba, hogy művelje és gondozza ezt a kertet. Gondozza bölcsességgel és szeretettel és akkor Isten az állatokat és növényeket az embernek adja táplálékul (vö. Ter 1,29-30). Nem a pohár és a tál rituális tisztogatása a fontos, hanem hogy ami benne van, azt adjuk oda a rászorulóknak. Ettől leszünk tiszták. Nem a tized befizetése a fontos az összes apróságokból, hanem, hogy elfogadjuk és tiszteljük az igazságot és szeretettel viszonozzuk Isten szeretetét (Lk 11,42).

Tehát Jézus itt is arra tanít, hogy mi a legfőbb parancs a törvényben: Isten szeretete teljes odaadással és az embertársaink iránti szeretet. Nem véletlen, hogy a keresztények éppen a Jézustól kapott felszabadító kinyilatkoztatás alapján megkülönböztették a természetes és isteni törvényt, vagyis a tízparancsot és a legfőbb erkölcsi előírásokat a törvény megismétlésétől, vagyis azoktól a részletes szabályoktól és parancsoktól, amelyeket a választott nép az aranyborjú imádása után mintegy büntetésül kapott. De az Isten- és emberszeretet alapvető és teljes odaadást kívánó parancsán kívül Jézus a mai evangéliumban még valamire tanít. Ez pedig az alázatosság. Akármennyire úgy érezzük is, hogy mindent megtettünk, amit tőlünk már nem a régi törvény, hanem az Isten-és emberszeretet megkívánt, mégsem mondhatjuk, hogy méltók vagyunk a megtiszteltetésre. Isten túláradó szeretetéhez képest ha mindent odaadunk, az is kevés, ha mindent megteszünk, akkor is csak a kötelességünket teljesítjük (vö. Lk 17,10).

3. Jézus ma is szól hozzánk. Mi is lehetünk a szívünk mélyén farizeusok. Gondolhatjuk azt, hogy bizonyos vallási kötelezettségek teljesítésével „letudtuk”, amit Isten kíván tőlünk és ezért elégedettek lehetünk magunkkal. Csakhogy Jézus a tanítványait és valójában az Egyház egész közösségét is arra küldi, hogy vigyék el az evangélium örömhírét a Föld végső határáig. Ahogy VI. Pál pápa mondta, akit Egyházunk már a szentek sorában tisztel: az Egyház az evangélium hirdetése végett létezik. Az evangéliumot hirdetnünk kell szóval és személyes tanúságtétellel, de hirdetnünk kell tetteinkkel is. A keresztény embernek kötelessége, ahogyan a II. vatikáni zsinat is tanítja, hogy az evilági dolgok rendjét az evangéliumnak megfelelően formálja. Ha olyan társadalmakban és korszakokban él a keresztény közösség, ahol a nagy döntésekre és a vezető pozíciókra nem sok hatása van, ott is a maga környezetében, a munkahelyén, az emberi kapcsolatokban Krisztus minden tanítványának kötelessége, hogy az evangélium szellemét sugározza. Ez pedig azt is jelenti, hogy dolgozni kell minden olyan szinten, ahol erre a történelem lehetőséget ad a társadalmi igazságosság előmozdításáért és a szegények segítéséért. Így tehetünk eleget annak a szentírási felszólításnak, amit Mózes ötödik könyvében találunk, és ami egyben az idei Ökumenikus Imahét jelmondata: „Az igazságosságot és csakis az igazságosságot kövesd, hogy élhess és birtokolhasd azt a földet, amelyet az Úr, a te Istened ad neked”(Mtörv 16,20).

Ha Krisztus tanítványait azért küldi, hogy minden egyes embert, az elkeseredetteket, a közömböseket, az előítéletek rabjait, az ellenséges érzületűeket, az elveszett bárányokat és a tékozló fiúkat meghívja, hogy találja meg az utat a boldogság felé, akkor nekünk most – nem holnap, nem a bizonytalan jövőben, hanem most – meg kell találnunk azokat a konkrét formákat, ahogyan mindnyájan együttműködhetünk ennek a küldetésnek a teljesítésében. Mert a világnak Krisztus kell, a világnak kellünk mi is, keresztények, mindnyájan, mert Krisztushoz tartozunk. Ámen.

Az ószövetségi szakasz (MTörv 16,18-20) után Szabó István dunamelléki református püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke hirdetett igét. A püspök egy lelkipásztor 1950-es években írt naplójából idézett: „Nem tudok imádkozni.” Hol kezdődik az imádságban az igazmondás? Sokszor azért nem tudunk jól imádkozni, mert imádságaink valójában nem annak szólnak, akihez címezzük.

Napjainkban mindent áthat az önáltatás, a nyerészkedés szelleme. Az igazság azonban háttérbe szorul, hiszen „zsiványok tűnnek fel a közéletben, csalárd ítéletek születnek a bíróságokon, a szegények ügyeit elnyomják, és nem lehet igazat mondani”. – emelte ki a református püspök. Martin Buber ezt az ószövetségi részt úgy fordítja, hogy „igazságot, igazságot kövess”. Ez az ismétlés a teljességre utal. Szent Jeromos is arra hív, hogy üldözd (persequor) mindig az igazságot, „azzal kelj, és azzal feküdj”.

A kimetszett ige, melyet az imahét jelmondatául választottak, minket is kimetsz az időnkből és a körülményekből, és Isten elé állít. A 21. versben azt olvassuk, hogy „ne plántálj magadnak berket vagy fát” – azaz bálványt – az oltár köré. „Ne készíts és ne állíts magadnak oszlopot sem: gyűlöli azt az Úr, a te Istened.” Ez a bálványoszlop a szerencse, a hatalom, az önimádat. A bálványrengetegből pedig nem sarjad élet, csak hazugság és jogtalanság. Az igazság követése parancs. Ehhez Pál apostol hozzáteszi, hogy az igazságot szeretetben, békességgel és szentséggel kell követni. „Azt kell követni, aki igaz volt minden tekintetben: Jézus Krisztust.” – fejezte be igehirdetését Szabó István püspök.

Az igehirdetések után az elköteleződés és a felajánlás szavai következtek, majd a közbenjáró imák és a Miatyánk elimádkozását követően a záró áldásokkal ért véget az ökumenikus imahét nyitó istentisztelete.

A résztvevők az istentisztelet végén közösen imádkoztak az üldözött keresztényekért, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa közös programsorozatának kezdőnapja ugyanis 2018-tól egyben az üldözött keresztényekért imádkozás vasárnapja is.

Fotó: Merényi Zita


Baranyai Béla/Magyar Kurír