Pápai Missziós Művek Pontifical Mission Societies

Hírek: Ferenc pápa karácsonyi éjféli miséje: Jézus az eledelünkké lett IstenVissza a listához

2018. december 25.

A szentmise megkezdése előtt egy ministráns elénekelte a karácsonyi Martirológiumot, mely a húsvéti Exultet mintájára valójában a Születés örömének a bejelentése a világ történelmi összefüggéseiben:

„Számtalan évszázad elteltével a világ teremtése után, amikor kezdetben megteremtette Isten az eget és a földet és a maga képmására megformálta az embert; sok évszázaddal is a vízözön után, amikor a Magasságbeli a felhőkbe helyezte a szivárványt, a szövetség és a béke jelét; 21 évszázaddal azután, hogy Ábrahám, a hitben atyánk,  kivándorolt a káldeai Úr városából; a 13. évszázadban  azután, hogy Izrael népe Mózes vezetésével kivonult Egyiptomból; körülbelül az 1000. esztendőben Dávid királlyá kenése után;  Dániel jövendölése szerint a 65. héten; a 194. Olimpiászkor;  Róma Városa alapítása 752. évében, Octavianus Augustus császár uralkodásának 42. esztendejében, amikor béke honolt az egész földkerekségen, Jézus Krisztus, az örök Isten és az örök Atyának Fia, legkegyesebb eljövetelével megszentelni akarván a világot, a Szentlélektől fogantatván, és a fogantatása után kilenc hónap elteltével, a júdeai Betlehemben Szűz Máriától megszületett és emberré lett: A mi Urunk Jézus Krisztus test szerinti születése.”  

Ferenc pápa Péter apostol konfesszió sírja előtt állva hallgatta végi a karácsonyi örömhírt, majd levette a leplet az emelvényen nyugvó jászolról, megcsókolta a kisded Jézust, megtömjénezte az Istennek járó hódolat jeleként, majd kisgyermekek virágcsokrokkal ékesítették a világ újszülött Megváltóját.              

A világ Eledele a Kenyér házában született              

József a jegyesével, Máriával elment „Dávid városágba, Betlehembe” (Lk 2,4). Ma éjjel mi is elmegyünk Betlehembe, hogy ott felfedezzük Karácsony misztériumát – kezdte homíliáját a Szentatya. A Betlehem név azt jelenti, hogy a „kenyér háza”. Az Úr ebben a „házban” találkozik ma az emberiséggel. Tudja, hogy ételre van szükségünk az élethez. De tudja azt is, hogy a világ eledelei nem elégítik ki a szívet. A Szentírás épp az evéshez kapcsolja az emberiség ősbűnét: „vett tehát gyümölcsből és megette”, írja a Teremtés könyve (3,6). Vette és ette. Az ember mohóvá és falánkká vált. Sokak számára az az élet értelme, hogy birtokolnak, tárgyakkal telnek el. Kielégíthetetlen sóvárgás járja át az emberiség történelmét, egészen napjaink paradoxonjaiig, amikor kevesen bőségben dőzsölnek, túl sokaknak pedig nem jut a megélhetéshez szükséges kenyérből.

Betlehem a fordulópont, amely megváltoztatja a történelem menetét

Betlehem a fordulópont, amely megváltoztatja a történelem menetét. Isten ott, a Kenyér Házában egy jászolban születik. Mintha csak ezt mondaná: „Itt vagyok, én vagyok az ételetek! Nem elvesz, hanem enni ad; nem valamit ad, hanem önmagát. Betlehemben felfedezzük, hogy Isten nem olyasvalaki, aki elveszi az életet, hanem az, aki nekünk ajándékozza az életet. Az ember eredendően ahhoz van hozzászokva, hogy elvegyen és egyen. Jézus pedig ezt mondja neki: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem” (Mt 26,26). A betlehemi Kisded testecskéje új életmodellt állít elénk: nem elemészt és felhalmoz, hanem megoszt és ajándékoz. Isten azért lesz kicsivé, hogy az ételünk legyen. Belőle, az élet Kenyeréből táplálkozva újjászülethetünk a szeretetben, és megtörhetjük a kapzsiság és mohóság spirálját. „A kenyér házából” Jézus hazaviszi az embert a saját otthonába, hogy rokonává legyen Istennek, testvérévé a felebarátjának. A jászol előtt megértjük, hogy nem a javaink táplálják az életünket, hanem a szeretet; nem a falánkság, hanem a szeretet; nem a hivalkodó bővelkedés, hanem az egyszerűség, amit meg kell őriznünk.

Az Úr mindennapi eledelt kínál

Az Úr tudja, hogy mindennap szükségünk van az eledelre. Ezért élete minden napján felajánlotta nekünk Önmagát, a betlehemi jászoltól kezdve egészen az utolsó vacsora jeruzsálemi terméig. Ma is megtört kenyérré lesz a számunkra az oltáron: bekopogtat az ajtónkon, hogy belépjen és velünk vacsorázzon (vö. ApCsel 3,20). Karácsonykor itt, a földön kapjuk meg Jézust, a mennyei Kenyeret: olyan étel ez, amely soha nem romlik meg, hanem már most az örök élet előízét kínálja nekünk.

Betlehemben felfedezzük, hogy Isten élete kering az emberiség ereiben. Ha befogadjuk, akkor személyesen rajtunk kezdve megváltozik a történelem. Amikor ugyanis Jézus megváltoztatja a szívet, akkor az életem középpontja immár nem a kiéhezett és önző énem, hanem Ő, aki szeretetből születik és él. Ma este meghívást nyerünk arra, hogy elmenjünk Betlehembe, a Kenyér Házába.

Jézus az úton lévők kenyere

Kérdezzük meg magunktól: Mi életem étele, amiről nem mondhatok le? Az Úr az, vagy valami más? Belépve a barlangba, megérezve a Gyermek gyöngéd szegénységében az életnek egy újfajta illatát, ami nem más, mint az egyszerűség, kérdezzük meg magunktól: Valóban sok dologra, bonyolult receptekre van szükségem az élethez? Képes vagyok elengedni megannyi fölösleges körítést, hogy egy egyszerűbb élet mellett döntsek? Betlehemben Jézus mellett olyan embereket látok, akik úton voltak: Máriát, Józsefet és a pásztorokat. Jézus az úton lévők kenyere. Nem örül a lusta, hosszas és elüldögélő emésztésnek, azt kéri tőlünk, álljunk fel frissen az asztaltól, hogy így megtört kenyérként lehessünk a többiek szolgálatára. Kérdezzük meg magunktól: Karácsonykor megtöröm-e a kenyeremet annak, akinek nem jutott?

Dávid Fia pásztorok között születik: többé senki sincs egyedül, van Pásztorunk!

Betlehem, a Kenyér Háza után elmélkedjünk el Betlehemről, Dávid városáról. Dávid már serdülő fiatalságától kezdve pásztor volt itt, ilyenként választotta ki őt Isten, hogy népének pásztora és vezetője legyen. Karácsonykor Dávid városában éppen a pásztorok fogadták Jézust. Azon az éjszakán az Evangélium szava szerint: „nagy félelem töltötte el őket” (Lk 2,9), ám az angyal ezt mondta nekik: „Ne féljetek!” (v. 10). Sokszor visszatér az Evangéliumban ez a ne féljetek: mintha az embert kereső Isten refrénje lenne. Mivel az ember a kezdetektől fogva, a bűn következményeként, fél az Istentől: „Féltem (…), tehát elrejtőztem” (Ter 3,10) – mondta Ádám a bűnbeesés után. Betlehem a félelem gyógyszere, mivel az ember által kimondott „nem” ellenére Isten mégis örökre „igen”-t mond: örökre Velünk-az-Isten lesz. Hogy jelenléte ne támasszon félelmet, gyöngéd gyermekké lesz. Ne féljetek: nem szenteknek, hanem pásztoroknak mondja ezt, egyszerű embereknek, akik bizonnyal tűntek ki sem jólneveltségükkel, sem jámborságukkal. Dávid Fia pásztorok között születik, hogy elmondja nekünk: többé senki sincs egyedül; van Pásztorunk, aki legyőzi a félelmeinket, s mindannyiunkat szeret, kivétel nélkül.

A pásztorok éberek, ébren várakoznak a sötétben és Isten beragyogja őket

A betlehemi pásztorok elmondják, hogyan találkozzunk az Úrral. Éjszaka virrasztanak: nem alszanak, hanem azt teszik, amit Jézus majd többször is kérni fog: virrasszatok (vö. Mt 25,13; Mk 13,35; Lk 21,36). Éberek, ébren várakoznak a sötétben; és Isten „beragyogta őket” (Lk 2,9). Ez miránk is áll. Az életünk lehet várakozás, amely a problémák éjszakája idején is rábízza magát az Úrra, Őrá vágyakozik; és el is fogja nyerni az ő fényességét. De lehet elvárás is, amikor csakis a saját erőink és a saját eszközeink számítanak; ilyenkor azonban a szívünk zárva marad Isten fénye előtt. Az Úr szereti, ha várják, ám nem lehet a heverőn, alva várni rá. A pásztorok is mozgásban vannak: „Gyorsan útra keltek”, mondja a szöveg (v. 16). Nem állnak egy helyben, mint aki úgy érzi, megérkezett és nincs szüksége semmire, hanem mennek, őrizetlenül hagyják a nyájat, kockáztatnak Istenért. Miután pedig látták Jézust, elindulnak, hogy hirdessék őt, bár nem gyakorlottak a beszédben. Végül: „Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén” (v. 18).

Az éber várakozás, az elindulás, a kockáztatás a szeretet gesztusai

Éberen várakozni, elindulni, kockáztatni, elmondani a szépséget: ezek a szeretet gesztusai. A jó Pásztor, aki Karácsonykor eljön, hogy életet ajándékozzon a bárányoknak, Húsvétkor odafordul majd Péterhez, és rajta keresztül mindannyiunkhoz, hogy feltegye a végső kérdést: „Szeretsz engem?” (Jn 21,15). A választól függ majd az egész nyáj jövője. Ma éjjel mi is meghívást kaptunk, hogy válaszoljunk, és mi is kimondjuk: „Szeretlek”. Mindannyiunk személyes válasza lényegileg fontos az egész nyáj szempontjából.

„Menjünk el hát Betlehembe” (Lk 2,15): ezt mondták és ezt tették a pásztorok. Uram, mi is el akarunk menni Betlehembe. Az út ma is felfelé visz: le kell küzdenünk az önzés csúcsait, nem szabad beleesnünk a világiasság és a fogyasztói szemlélet szakadékaiba. El akarok érni Betlehembe, Uram, mivel Te ott vársz rám. Fel akarom fogni, hogy Te vagy az életem kenyere, aki a jászolban fekszel. Szükségem van szereteted finom illatára, hogy én is megtört kenyér lehessek a világ számára. Vegyél engem a vállaidra, jó Pásztor: ha Te szeretsz, akkor én is tudok majd szeretni, és megfoghatom a testvéreim kezét. Akkor lesz tényleg Karácsony, ha ki tudom mondani: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek” (ld. Jn 21,17).

Forrás: Vatican News (A Szentatya homíliáját fordította Török Csaba atya, teológiai tanár)