Nemrég fiatalok egy csoportjával elutazott Elefántcsontpartra, akik idén már tettek egy utazást az Egyházmegyei Missziós Központtal és most készülnek pár hétre Kenyába, Tanzániába és Angolába…”Az ország keleti részében voltunk, ahol az első 15 afrikai évemet töltöttem: Abidjan-ban, Bondoukou-ban és Tabagne-ban.”
Ma gyakran beszélünk „induló Egyházról”, de valóban messzire kell menni, hogy misszionáriusok legyünk? Dario atya elgondolkozik:  
„Egy korszakváltás közepén vagyunk, aminek sok aggodalmat keltő aspektusa van: súlyos hitbéli válság, plébániák fiatalok nélkül, kisiklott életű családok, üres szemináriumok… Az emberek egyre szegényebbek, akikkel találkozunk, a migránsok érkezése megijeszt bennünket, sokan depressziósok, félnek…És mégis, ez a helyzet kivételes lehetőséget kínál, ami hasonló ahhoz, amit Afrikában éltem meg: az első igehirdetés szépségét. Ha ma sokan figyelmen kívül is hagyják az evangéliumot, vagy közömbösek iránta, megvan az a kiváltságunk, hogy beszélhetünk róla teljes frissességében és újdonságában”.
„Rajtunk áll, hogy lángra lobbantsuk a szívekben az Úrral való találkozás csodáját – folytatja a misszionárius - . Ahelyett, hogy panaszkodnánk, vagy hogy a múlt után vágyakoznánk, kérdezzük meg magunktól: mit csináljunk ma, hogy eljussunk oda? Szabaduljunk meg a félelmeinktől, az előítéletektől. Az egyház egy élő test, a Lélek ma is működik!”
„Valóban lehetetlen megpróbálni kitalálni valami újat? Hirdetni az evangéliumot egy mindenki számára érthető nyelven, egy liturgiát, ami megérinti az emberek szívét, egy hitet, ami figyelmes a világunk problémái iránt? Egy olyan laikusságot, ami végre vállalja a felelősséget? Egy papok közötti testvériséget, ami a hit szépségét hirdeti? Végeredményben: az a szerencsénk, hogy egy nem mindennapi korszakban élünk: ez a 0 km-re levő misszió” – fejezi be Dozio atya.

(Fides)